Izaura barátai

Most vettem észre, hogy fent van a Youtube-on a Besouro című film, amire nagy várakozással ültem be 2009-ben a Berlinalén, aztán majdnem elaludtam, olyan unalmas volt, végül - bár azért egész jól szórakoztam - kicsit csalódottan távoztam. Nem is ajánlanám itt, ha hibái ellenére nem derülne ki belőle egy sor érdekes dolog a capoeiráról, annak egy fontos alakjáról, Besouro Mangangáról, a legendás bahiai capoeiristáról illetve az 1920-as évek állapotairól. Szóval ha úgy nézi valaki, mint egy játékfilmes jegyeket is magán viselő dokut, akkor jól fog szórakozni.

(Magáról Besouro Mangangáról itt van az alaptudás.)

Rafael Castro egy tréfás kedvű brazil énekes. Ez pedig egy hot, groovy száma:

Még több szám és remek hangulatú weboldal itt. (Engem amúgy halványan Frank Zappára emlékeztet a habitusa.)

Az ELTE Portugál Tanszéke Brazília budapesti nagykövetségének támogatásával tíz előadásból álló ingyenes szabadegyetemi kurzust indít, amelyen Brazília történetéről, irodalmáról, filmművészetéről, zenéjéről, és jelen társadalmi állapotairól lesz szó.

Az előadások csütörtökönként lesznek az ELTE BTK kampuszán (Múzeum krt. 4), a C. épület fszt. 2-es termében. Az első előadásra február 21-én 17.30-kor kerül sor. Az előadások ingyenesek, és magyar nyelvűek.
Érdeklődni a palferenc1@hotmail.hu-n lehet.

Mai posztunkban Manuel Juraciról és legjobb barátjáról, Bonecóról, a csacsiról lesz szól. Manuel egy Itatira nevű városban lakik, Brazília nem éppen leghálásabb részén, Ceará államban. Manuel egyszerre méhész és feltaláló.

Mint minden méhész, ő is rendes védőruhát visel, és hogy barátját, Bonecót is megvédje a kellemetlen csípésektől, készített egyet neki is. (4.13-tól látható a csacsi beöltöztetése ill. ahogy ebben a szerkóban gazdájával gyalogol).

Manuel és Boneco lakóhelyén nem egyszerű a gazdálkodás a száraz éghajlat miatt, pedig Manuel családja megélhetését főleg a méhészkedésből fedezi. Nem is rosszul: a helyi méhészek között ő és szamara az egyik legsikeresebb páros, kis barátja segítségével Manuel ugyanis sokkal több mézet tud vinni a piacra, mint egyedül – köszönhető ez alighanem a tetőtől-talpig fedő védőruhának is, amiben úgy festenek, mint egy atomtámadás boldog túlélői.

Manuelt Pardal, azaz Veréb tanárúrnak hívják környezetében, nem véletlenül, hiszen nagy ezermester. Szamarának kifejlesztett védőöltönyét pedig már nem csupán a helyi méhészek irigyelik, felfigyelt rá a Brazil Méztermelők Szövetsége is, akik arra kérték, gyártson több ilyen szamár-ruhát. Manuel megfontolja a kérésüket, ugyanakkor biztos benne, hogy sikerének kulcsa nemcsak a speciális ruha, hanem hűséges barátja, Boneco is.
via

Az újév első száma mi más is lehetne, mint egy jó pszichedelikus rock. Az 1966-ban alakult Os Mutantes annyira menő volt, hogy 1993-ban (egy évvel halála előtt) maga Kurt Cobain írt levelet a zenekarvezetőnek, amiben követelte, hogy álljanak össze újra. Azóta időnként engedelmeskednek neki:

Itt Dublinban sem vesztettük el kapcsolatunkat a brazil kultúrával, számomra ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy aktív látogatójává váltam az itteni brazil jiu-jitsu edzéseknek. A jiu-jitsu egy eredetileg Japánból származó küzdősport, ami brazil átértelmezésben inkább egy sajátos birkózásformává változott, ahol az ellenfelet nem dobásokkal vagy leszorításokkal, hanem inkább ízületfeszítésekkel és fojtásokkal próbálják legyőzni. Ez így persze nagyon alap, de könnyen lehet, hogy egyszer még jobban belemegyünk ebbe a globális szinten is igen sikeres nemzeti (nem vicc, tényleg az!) sportba.  De most nem is maga a brazil jiu jitsu az érdekes, hanem az itt elsajátítható brazil férfietikett. (Csak a ne elég ébereknek mondom, hogy ez most alkalmi szerzőnk, Egyhúrosgitár beszámolója - a szerk.)

Nem egy óriási megfejtés, hogy a hagyományos japán harcművészetek illemtana a japán etikettből nőtt ki – a maga merevségével és néha már fafejségig menő tekintélyelvűségével -, így azután senki ne lepődjön meg, ha a brazil jiu-jitsunál nem a hajlongások, hanem az igazi brazilos kontakt-gesztusok alkotják az etikett magvát. Ha például az egyik haverral találkozol, akkor a kézfogás itt másodlagos, szinte csak azért van, hogy kellő közelséget alakíthassatok ki ahhoz, hogy mellkasotok összedöndülhessen, és balotokkal meglapogathassátok a másik vállát. Ha pedig már szorosabb barátság alakult ki köztetek, akkor a szokásos „Tudo bem?-Tudo bem?” udvariasságok közepette a másik vállát-karját is meg szokás morzsinkálni.

Két híres brazil DJ üdvözli egymást (Illusztráció innen)

Ez persze nem csak a sportemberek között bevett szokás, hanem tapasztalataim szerint nagyjából minden brazil férfiember így haverkodik. Bár ez távolságtartóbb népekben megütközést kelt, de igazából ez csak afféle kedves gesztus, amihez nagyon könnyű hozzászokni. És persze semmi szexuális töltettel nem bír- sőt, még akkor se feltétlenül gondoljunk közeledésre, ha nőismerősünk tapogat meg, brazil barátnőnk is rendszeresen fogdossa a mellkasomat (!!), a Barbara (a blog állandó szerzője - a szerk.) mégsem csavarja le a fejét valami titkos capoeira-technikával. Azt is fontos azonban figyelembe venni, hogy ha igazi respeito-ra törekszünk brazil férfiismerőseink körében, akkor nem árt, ha legalább bal vállunkra és karunkra némi izmot növesztünk. Így ugyanis egyértelművé válik, hogy nem csak a brazilos illemtant, hanem a testkultúrát is teljes egészében magunkévá tettük!

A földkerekség legjobban sikerült feldolgozásának járó díjjal lehetne kitüntetni a brazil dalnok, Seu Jorge David Bowie-feldolgozásait. A vicces az, hogy tapasztalataim szerint egy csomó brazil nem is tudja, hogy Bowie az eredeti szerző és egyenesen Seu Jorge-nak tulajdonítja ezeket a számokat. Velem például előfordult, hogy budapesti otthonomban hallgattam David Bowie-t és látogatóban lévő riói barátaim csodálkozva kérdezték, hogy hát ez meg mi.

Seu Jorge az Édes vízi életben

De hogy jutott eszébe Seu Jorge-nak, hogy épp David Bowie-t dolgozzon föl? Nos, nem neki jutott eszébe, mivel nem is nagyon tudta, hogy ki az a David Bowie. Egy harmadik fantasztikus szereplővel lesz teljes a kép: ez Wes Anderson filmrendező, a hangulatteremtés császára. Amikor Wes Anderson megkereste azzal, hogy a The Life Aquatic With Steve Zissou (Édes vízi élet - 2004) című készülő filmjében játsszon el egy gitározgató tengerészt. Jorge erre - aki hazájában ekkor már jól ismert zenész, mondjuk, hogy sztár volt -, gyorsan kikölcsönzött néhány Bowie-cd-t, aztán lefordított pár számot portugálra és kicsit átfazonírozta őket. „A fekete srácok Brazíliában nem hallgatnak túl sok David Bowie-t” – magyarázta tudatlanságát 2010-ben egy újságírónak.

Úgyhogy ezek a Bowie-feldolgozások talán kivétel nélkül az Édes vízi élet betétdalai – amiben Jorge-nak Pelé dos Santos szerepében szinte csak a gitározva énekelgetés a feladata, jó, ha egyszer megszólal. A legjobban a Life On Mars sikerült, de a Rock 'n Roll Suicide is szuper, a Rebel Rebel is jó, a Ziggy Stardust meg a Lady Stardust meg elég oké. (Itt az átdolgozott számok listája.)  

Jorge az említett interjúban egyébként azt is elmondta, hogy a Bowie-kapcsolat új löketet adott a karrierjének, ami folyamatosan ívelt felfelé az egyik riói favelából, ahol valamivel több, mint negyven évvel korábban Jorge Mário da Silva néven megszületett.

Pár hete megjelent Michael Palin, a neves Monty Python-sztár és BBC-s műsorvezető könyve Brazíliáról. Ami legalább ennyire érdekes, az a második oldalon látható kézzel írt ajánlás, ami így szól: To Barbara Vince - another expert on Brazil (Vince Barbarának, a másik brazil-szakinak). Oké, kifelejtett egy "z"-t a nevemből, de egyrészt nem tud magyarul, másrészt én sem voltam teljesen biztos benne, hogy egy vagy két "l"-lel írja-e a nevét. Belelapoztam és nagyon szuper könyvnek ígérkezik (a BBC-s sorozat alapján írta, ahol rendre szép kék ingben feszít), és az külön tetszetős, hogy a borítón a brazil lélek legkedvesebb jelét, az oké-jelet mutatja. 

Ezután a vitathatatlan elismerés után örömmel venném nagy magyar tévétársaságok megkeresését. Rugalmas vagyok, tőlem bármikor indulhatunk forgatni Brazíliába!

(Néhány hét múlva jön a könyvkritika.)

Az ajánlás

Belső borító az elején

Belső borító a hátulján

Majdnem egyórás dokumentumfilm került fel két hete a youtube-ra Mestre Pastinháról, aki a capoeira autentikusabbnak tartott ágának, az angolának az ősatyja (a másik ágat regionalnak hívják).

Fantasztikus dokumentumfilm, amiben egyebek mellett megszólal Jorge Amado író, aki nagy barátja volt M. Pastinhának illetve két legismertebb tanítványa, Mestre Joao Pequeno (aki majdnem egy évvel ezelőtt hunyt el) ill. Mestre Joao Grande is, aki hamarosan jön Európába. Csodás képek, remek gondolatok; illetve a legendás mester története, aki vakon és teljes nélkülözésben halt meg 1981 novemberében Bahiában. A filmben számos régi felvétel és interjú, illetve pár szívszorító kép élete utolsó időszakából.

Kép Mestre Pastinháról játék közben

A blog éles szemű olvasói talán tudják, hogy mostanában nem Brazíliában, hanem Dublinban vagyok. Úgyhogy ezekben a pillanatokban éppen tombol körülöttem a halloweeni őrület, a várost bevonta a pókháló, a kertekben csontvázak és rémek, a gyerekek zombiruhában járkálnak és gyűjtik a csokikat a trick or treat-el és kb. este 7 óta szakadatlanul lövik az égbe a rakétákat és tűzijátékokat.

Mindeközben a Facebook tele van brazil halloween-ellenes kiáltványokkal, amik arra intenek, hogy Brazília igenis őrizze meg Saci hagyományát és ne dőljön be a kelta-angolszász halloweennak. De lássuk, ki is ez a Saci és egyáltalán milyen régi a hagyománya. Sacival én először néhány éve találkoztam Rióban, amikor az egyik sporttársamról kiderült, hogy színész is, és az egyik szappanoperában ő alakítja Sacit.

Saci vagy Saci-pererê a brazil mitológia népszerű figurája: koboldszerű alak, akinek sötét a bőre és csak egy lába van. Pipázik, mágikus piros sapkát hord, ami olyan, mint a mi meséinkben a varázsköpeny: segítségével bármikor képes felbukkanni és eltűnni (nagy porfelhőt kavarva). Amikor eltűnik, gyakran csak a piros sapkája és a pipájának parázsa látszik.

Régiónként eltérően volt jó vagy rossz lény, és ennek megfelelően jelenik meg a történetekben ijesztő vagy példaértékű figuraként. A rossz Saci-változatban van egy jó adag malícia (nehéz lefordítani, de kb. ármány), és régebben vele ijesztgették szegény rabszolgák és földművesek gyerekeit.

A legismertebb Saci-pererê mellett létezik Saci-trique is, aki valamivel világosabb bőrű és barátságosabb, illetve Saci-saçurá, akinek pirosak a szemei.  

Saci sosem okoz igazán nagy bajt, de szívesen tör borsot bárki orra alá. Eldugja például a gyerekek játékait, bosszantja a kutyákat, kiönti a konyhában a sót, odaégeti a babot, megsavanyítja a tejet vagy legyeket dob a levesbe. Röviden: ha valami elromlik a ház körül, Sacira érdemes gyanakodni.

Az általános nézet szerint a Saci-mítosz gyökerei egészen a keresztény hittérítőkig nyúlnak vissza. De vannak olyan vélekedések is, ami szerint a Yaçi-Yaterê-hez, egy szintén koboldszerű figurához van köze, aki a Tupí-Guarani indiánok mitológiájában létezik. Az ő koboldjuk ugyanis egy egylábú gyerek tűzpiros hajjal. De olyan nézetek is vannak, miszerint Saci létező személy volt.

Időközben Saci bevonult a popkultúrába: megénekelték, megjelent képregényben, focicsapatok kabalafigurája lett, festők kedvelt témája és mint az elején írtam, még a szappanoperákban is megjelenik, mint vicces bajkeverő. (És én arra gyanakszom, hogy a Pumukli szerzőit is ő ihlette.)

Ami pedig a legérdekesebb, hogy több forrás szerint a Dia do Saci-t vagyis a Saci napot csupán 2005 óta ünneplik október utolsó napján, azaz mesterségesen generált ünnep; az angolszász halloween-dömping brazil ellenpontozásaként találták ki. És hogy mennyire tartanak tőle a gyerekek? Eléggé.