Izaura barátai

A videó a napokban készült a riói metróban. Jajjaj, mi lesz akkor, ha jön a Copa, azaz a foci-vb és az olimpia?

A jelenség amúgy a csúcsidőszakban nem túl ritka Rióban.
Kép: innen

Egyik kiváló barátnőm arról írt cikket, hogy milyen elutazni a tomboló télből a tomboló nyárba. Jelezte, hogy belevenné brazil tapasztalataimat is, ezért Barbara álnéven válaszoltam a kérdéseire. Saját magamat nem fogom idézgetni, itt meg lehet tekinteni a sok más ország említésével készült pompás összeállítást (aminek a címe külön örömmel töltött el). Az ő egyik mondata viszont óriási alapigazságot tartalmaz, ezért azt idemásolom:

"Védőoltások után rohangálni az influenza elleni oltások szezonjában, papucsot vásárolni csizmaleárazáskor, szállodai szobát foglalni a tengerpartra, hótorlaszos küzdelem idején, aztán január végén jégbordákon át kijutni a reptérre, és elutazni nagyon egészséges."

Bahiai nők

Mai posztunkban Manuel Juraciról és legjobb barátjáról, Bonecóról, a csacsiról lesz szól. Manuel egy Itatira nevű városban lakik, Brazília nem éppen leghálásabb részén, Ceará államban. Manuel egyszerre méhész és feltaláló.

Mint minden méhész, ő is rendes védőruhát visel, és hogy barátját, Bonecót is megvédje a kellemetlen csípésektől, készített egyet neki is. (4.13-tól látható a csacsi beöltöztetése ill. ahogy ebben a szerkóban gazdájával gyalogol).

Manuel és Boneco lakóhelyén nem egyszerű a gazdálkodás a száraz éghajlat miatt, pedig Manuel családja megélhetését főleg a méhészkedésből fedezi. Nem is rosszul: a helyi méhészek között ő és szamara az egyik legsikeresebb páros, kis barátja segítségével Manuel ugyanis sokkal több mézet tud vinni a piacra, mint egyedül – köszönhető ez alighanem a tetőtől-talpig fedő védőruhának is, amiben úgy festenek, mint egy atomtámadás boldog túlélői.

Manuelt Pardal, azaz Veréb tanárúrnak hívják környezetében, nem véletlenül, hiszen nagy ezermester. Szamarának kifejlesztett védőöltönyét pedig már nem csupán a helyi méhészek irigyelik, felfigyelt rá a Brazil Méztermelők Szövetsége is, akik arra kérték, gyártson több ilyen szamár-ruhát. Manuel megfontolja a kérésüket, ugyanakkor biztos benne, hogy sikerének kulcsa nemcsak a speciális ruha, hanem hűséges barátja, Boneco is.
via

Az újév első száma mi más is lehetne, mint egy jó pszichedelikus rock. Az 1966-ban alakult Os Mutantes annyira menő volt, hogy 1993-ban (egy évvel halála előtt) maga Kurt Cobain írt levelet a zenekarvezetőnek, amiben követelte, hogy álljanak össze újra. Azóta időnként engedelmeskednek neki:

Mikulás után pár napot Alicantéban töltöttem Spanyolországban (aztán gyorsan írtam róla egy cikket). Egyfelől szuper volt újra napsütésben lenni, másrészt tudatosítani magamban, hogy nem kell ezért egy évig spórolnom, majd egyszerre megszabadulnom az összes pénztől és valamennyi szabadságomtól, ha egy kis időre ki akarok lépni a kellemetlen télből. Mivelhogy Európában is vannak helyek, ahol át lehet vészelni a telet.

De most nem is erről akarok elmélkedni, hanem, hogy az alicantei sétány (Explanada de España) kiköpött ugyanúgy néz ki, mint Rióban a Copacabana, az Ipanema és Leme mozaikkövekből kirakott sétánya. A tengerről nyilván nem csak a rióiaknak ugorhat be asszociációként a hullám-minta, de annyira szembeszökő a hasonlóság, hogy társaságomban lévő riói cimborámmal egyszerre kiáltottunk föl, amikor megláttuk. Annyi mindössze a különbség, hogy az egyik helyen a hullámok a partra merőlegesek, a másik helyen párhuzamosak vele.

Ezt 2012 mikulása után csináltam Alicantéban

Ezért megpróbáltam kideríteni, melyik volt előbb. Találtam egy 1922-es fotót a Copacabanáról, ahogy katonák masíroznak a mozaik-sétányon (kiderült, hogy a vörös és fekete kövek anyaga bazalt, a fehér pedig mészkő). A cikkben, ahonnan a kép is van, azt írják, hogy 1906 óta létezik a hullám-mintás járda, csak eleinte a hullámok merőlegesek voltak az útra. A harmincas évektől párhuzamosak, a hetvenes évektől pedig dupla olyan széles a sétány. Ekkor jött ugyanis Burle Marx, a fantasztikus tájépítész és kiszélesítette. A Copacaba sétánya amúgy az első parti sétány Brazíliában.

Ez a kép a húszas években készült a Copacabanán, itt még merőlegesek a hullámok

És most jön a meglepetés: úgy tűnik, hogy prekoncepciómmal ellentétben előbb volt Alicanténak hullámos sétánya, mint Riónak. Alicante büszke lehet építészére, Jose Guardiola Pico-ra, aki 1897-ben, tehát 9 évvel a Copacabana előtt alakította ki az Explanada de España arculatát. Állítólag 6.5 millió márvány padlócsempéből van kirakva, és Spanyolország egyik legszebb sétányának tartják.

Balra a Copacabana hullámai, jobbra Alicante

Itt Dublinban sem vesztettük el kapcsolatunkat a brazil kultúrával, számomra ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy aktív látogatójává váltam az itteni brazil jiu-jitsu edzéseknek. A jiu-jitsu egy eredetileg Japánból származó küzdősport, ami brazil átértelmezésben inkább egy sajátos birkózásformává változott, ahol az ellenfelet nem dobásokkal vagy leszorításokkal, hanem inkább ízületfeszítésekkel és fojtásokkal próbálják legyőzni. Ez így persze nagyon alap, de könnyen lehet, hogy egyszer még jobban belemegyünk ebbe a globális szinten is igen sikeres nemzeti (nem vicc, tényleg az!) sportba.  De most nem is maga a brazil jiu jitsu az érdekes, hanem az itt elsajátítható brazil férfietikett. (Csak a ne elég ébereknek mondom, hogy ez most alkalmi szerzőnk, Egyhúrosgitár beszámolója - a szerk.)

Nem egy óriási megfejtés, hogy a hagyományos japán harcművészetek illemtana a japán etikettből nőtt ki – a maga merevségével és néha már fafejségig menő tekintélyelvűségével -, így azután senki ne lepődjön meg, ha a brazil jiu-jitsunál nem a hajlongások, hanem az igazi brazilos kontakt-gesztusok alkotják az etikett magvát. Ha például az egyik haverral találkozol, akkor a kézfogás itt másodlagos, szinte csak azért van, hogy kellő közelséget alakíthassatok ki ahhoz, hogy mellkasotok összedöndülhessen, és balotokkal meglapogathassátok a másik vállát. Ha pedig már szorosabb barátság alakult ki köztetek, akkor a szokásos „Tudo bem?-Tudo bem?” udvariasságok közepette a másik vállát-karját is meg szokás morzsinkálni.

Két híres brazil DJ üdvözli egymást (Illusztráció innen)

Ez persze nem csak a sportemberek között bevett szokás, hanem tapasztalataim szerint nagyjából minden brazil férfiember így haverkodik. Bár ez távolságtartóbb népekben megütközést kelt, de igazából ez csak afféle kedves gesztus, amihez nagyon könnyű hozzászokni. És persze semmi szexuális töltettel nem bír- sőt, még akkor se feltétlenül gondoljunk közeledésre, ha nőismerősünk tapogat meg, brazil barátnőnk is rendszeresen fogdossa a mellkasomat (!!), a Barbara (a blog állandó szerzője - a szerk.) mégsem csavarja le a fejét valami titkos capoeira-technikával. Azt is fontos azonban figyelembe venni, hogy ha igazi respeito-ra törekszünk brazil férfiismerőseink körében, akkor nem árt, ha legalább bal vállunkra és karunkra némi izmot növesztünk. Így ugyanis egyértelművé válik, hogy nem csak a brazilos illemtant, hanem a testkultúrát is teljes egészében magunkévá tettük!

Nagyon-nagyon régóta tervezek írni egy nagy cikket Oscar Niemeyerről és az egyik épületéről, amiben jártam. Gyűjtögettem is az infókat, ám december 5-én, nem sokkal a születésnapja előtt meghalt (ami sajnos nem teljesen váratlan fordulat egy majdnem 105 éves embertől). Mivel a halála a múlt héten óriási dömpinget váltott ki hommage-cikkekből (én meg még Brazíliaváros 50. évfordulóján írtam egy nagyobb cikket a városban végzett munkájáról), kihagyom munkásságának méltatását. Inkább leírom, milyen volt a MAC-ban, Niteróiban, ami az UFO-ra hasonlító Kortárs Művészetek Múzeuma.

Remek dokumentumfilm trailere, amiben az építész szimpatikusan káromkodik párat

Kifejezetten az 1996-ban elkészült múzeum miatt kompoztunk át egy amerikai cimbinőmmel Rióból Niteróiba 2009 februárjában. Bár a városnak állítólag szuper a tengerpartja is, annyira messze van a kikötőtől, hogy azt kihagytuk. A múzeumot ellenben nagyon könnyen meg lehet közelíteni busszal.

Már messziről elég lenyűgöző látvány, ami nemcsak a csészealj-formának, hanem az elképesztő környezetnek is köszönhető; úgy is mint szikla, amin áll, környező tenger, buja növények, Rio de Janeiro távoli látképe és hegyei.

A múzeumba kb. úgy megy fel az ember, ahogy E.T. az űrhajóba, csak hosszabb és kicsit kanyargósabb a feljáró. A belépő árára már nem emlékszem, de nem volt sok - a weboldal szerint most 6 reál -, és éppen egy brazil kortárs művészeti kiállítást lehetett megtekinteni. Elég chilles múzeum, teremőrrel alig találkoztunk (amúgy is csak 60 emberre tervezte Niemeyer, mi meg kb. öten voltunk bent), és a falnak nekidőlve lehetett akár órákon át heverészni. És bár lenyűgöző a belső tér is, kiállításokra, főleg kétdimenziós képek elhelyezésére nem nagyon tűnik alkalmasnak, mivel a tengelyén kívül sok függőleges felület nincs benne. Arra viszont nagyon alkalmas, hogy jól lefotózza az ember kívül-belül, és remekül érezze magát benne.  

Ez pedig itt az egyik legkedvencebb oldalam, azoknak a dolgoknak és történelmi eseményeknek a listázása, amik fiatalabbak Niemeyernél. Pompás nemzetközi és brazil áttekintés. Illetve itt van egy kedves karikatúra is, ami közvetlen a halála után született:

Itt pedig néhány kép a múzeumból, amiket 2009 januárjában csináltam:








A kiállítás egyik darabja, Roberto Magalhaes cím nélküli munkája

És az összes eddigi Niemeyer-poszt, köztük egy fülbemászó dalocska az építésztől itt.

Rióban, a Lagoán úszik található a világ legnagyobbikának mondott vízen álló karácsonyfa. Néhány évvel ezelőtt én is megnéztem, hogy építik, majd azt is, ahogy a karácsony előtti napokban elkezdi lőni magából a tűzijátékot illetve forog körbe-körbe. Emlékeim szerint 2006-ban is hatalmas volt, de valamivel szerényebb pirotechnikával szerelték fel, mert hát ugye, akkoriban a brazil gazdaság sem szárnyalt még úgy, mint most. Bár úgy rémlik, hogy egy szolidabb piro-show akkor is ment azért minden este, nemcsak a megnyitó napján.

Találtam két fényképet az akkori útról. Az egyiken épp a fa vázát építik - merthogy természetesen nem igazi -, a másikon karácsonyi díszítés látható a riói nyárban. Mondjuk a legjobb karácsony előtti képként arra emlékszem, hogy az ünnepek tiszteletére vörös szőnyeggel fedték le az Ipanema strandjára vezető utat, amin a szörfösök kényelmesen sétáltak le deszkáikkal a hónuk alatt.

A vázon tevékenykedő kis foltok a fát építő emberek

A földkerekség legjobban sikerült feldolgozásának járó díjjal lehetne kitüntetni a brazil dalnok, Seu Jorge David Bowie-feldolgozásait. A vicces az, hogy tapasztalataim szerint egy csomó brazil nem is tudja, hogy Bowie az eredeti szerző és egyenesen Seu Jorge-nak tulajdonítja ezeket a számokat. Velem például előfordult, hogy budapesti otthonomban hallgattam David Bowie-t és látogatóban lévő riói barátaim csodálkozva kérdezték, hogy hát ez meg mi.

Seu Jorge az Édes vízi életben

De hogy jutott eszébe Seu Jorge-nak, hogy épp David Bowie-t dolgozzon föl? Nos, nem neki jutott eszébe, mivel nem is nagyon tudta, hogy ki az a David Bowie. Egy harmadik fantasztikus szereplővel lesz teljes a kép: ez Wes Anderson filmrendező, a hangulatteremtés császára. Amikor Wes Anderson megkereste azzal, hogy a The Life Aquatic With Steve Zissou (Édes vízi élet - 2004) című készülő filmjében játsszon el egy gitározgató tengerészt. Jorge erre - aki hazájában ekkor már jól ismert zenész, mondjuk, hogy sztár volt -, gyorsan kikölcsönzött néhány Bowie-cd-t, aztán lefordított pár számot portugálra és kicsit átfazonírozta őket. „A fekete srácok Brazíliában nem hallgatnak túl sok David Bowie-t” – magyarázta tudatlanságát 2010-ben egy újságírónak.

Úgyhogy ezek a Bowie-feldolgozások talán kivétel nélkül az Édes vízi élet betétdalai – amiben Jorge-nak Pelé dos Santos szerepében szinte csak a gitározva énekelgetés a feladata, jó, ha egyszer megszólal. A legjobban a Life On Mars sikerült, de a Rock 'n Roll Suicide is szuper, a Rebel Rebel is jó, a Ziggy Stardust meg a Lady Stardust meg elég oké. (Itt az átdolgozott számok listája.)  

Jorge az említett interjúban egyébként azt is elmondta, hogy a Bowie-kapcsolat új löketet adott a karrierjének, ami folyamatosan ívelt felfelé az egyik riói favelából, ahol valamivel több, mint negyven évvel korábban Jorge Mário da Silva néven megszületett.

Pár hete megjelent Michael Palin, a neves Monty Python-sztár és BBC-s műsorvezető könyve Brazíliáról. Ami legalább ennyire érdekes, az a második oldalon látható kézzel írt ajánlás, ami így szól: To Barbara Vince - another expert on Brazil (Vince Barbarának, a másik brazil-szakinak). Oké, kifelejtett egy "z"-t a nevemből, de egyrészt nem tud magyarul, másrészt én sem voltam teljesen biztos benne, hogy egy vagy két "l"-lel írja-e a nevét. Belelapoztam és nagyon szuper könyvnek ígérkezik (a BBC-s sorozat alapján írta, ahol rendre szép kék ingben feszít), és az külön tetszetős, hogy a borítón a brazil lélek legkedvesebb jelét, az oké-jelet mutatja. 

Ezután a vitathatatlan elismerés után örömmel venném nagy magyar tévétársaságok megkeresését. Rugalmas vagyok, tőlem bármikor indulhatunk forgatni Brazíliába!

(Néhány hét múlva jön a könyvkritika.)

Az ajánlás

Belső borító az elején

Belső borító a hátulján