Izaura barátai

A Brazíliában őshonos, a veszélyeztetett fajok közé sorolt taturól (magyarul a körülményes övesállat névre is hallgat) mintázzák a 2014-es brazíliai foci-vb hivatalos kabalafiguráját. A figura nevét az interneten szavaztatják meg, az Amijubi, a Fuleco és Zuzeco nevek közül lehet választani. A tatu már csak azért is telitalálat, mert veszély esetén képes sárgadinnye nagyságú labdaformájú gömbbé változni. 

A kabalafigura 3D-s modellezése (képek és infó innen)

Az Izaura barátai blog régóta szimpatizál a tatukkal, ezért üdvözli a döntést!

A nyáron ígértem egy posztot a hotelről, ahol pár hónappal azelőtt szállt meg Amy Winehouse (pontosan egyidőben az eggyel korábbi riói utammal), hogy szegény eltávozott az élők sorából. Nos, a hotel a hangulatos Santa Teresa dombján van, és az a neve, hogy Santa Teresa Hotel. Két kis utcácska között terül el lankásan-lécsősen, pazar kilátással, kis banánfákból álló lugassal, medencével (kilátással) és egy híresen jó étteremmel (kilátással), amit csak előzetes bejelentkezéssel lehet látogatni. Legnagyobb bánatomra mi nem ott szálltunk meg, mert a büdzsém öt helyett legfeljebb csak egy csillagot bírt volna el, de cimborámmal fel akartunk keresni egy ott dolgozó régi ismerősünket, és amíg megérkezett a munkába, elcsevegtünk a közlékeny biztonsági őrrel és lóbáltuk a lábunkat a lounge-ban.
A balra lent látható székeken ücsörögtünk (Foto: Santa Teresa Hotel)

Kapaszkodjon meg mindenki, elképesztően meglepő dolgokat mondott a biztonsági őr, hogy mit csinált ottléte alatt Amy Winehouse: vagy a medencében hűsölt vagy a bárban ivott!! Még valami hasonlóan meglepő dolgot is mesélt a figura, de arra sajnos már nem emlékszem.

A medence Foto: Santa Teresa Hotel

Miután mindezt megtudtuk az őrtől (a hotelt a fönt és a lenti bejáratnál is fekete öltönyös-napszemcsis jól megtermett őrök védik) besétáltunk a kis hotel rusztikus hangulatú előcsarnokába, ahol titkos fotófelvételek készítésével és tégla nagyságú luxuskiadványok olvasgatásával ütöttük agyon az időt. Amúgy elég jól ki volt gondolva az enteriőr a modernt a természetessel keverő eco-chic stílusban, nem meglepő, hogy a hotel kapott is egy csomó design díjat: tropical design, rengeteg fa, a bennszülött indiánok művészetére finoman utaló hangulat, explicit indiánozás csak módjával, sok kedves fából faragott állat, köztük egy tobzaska (vagy tatu). Meg néhány francia vendég, akiket jól megbámultunk.

Foto: Santa Teresa Hotel

Utána olvastam, és kiderült, hogy minden szobában menő brazil designerek egyedi munkái vannak kiállítva (Sergio Rodrigues, Carassas, Studio Vitty, Zemog, Rock Lane). A legolcsóbb szoba úgy tűnik, hogy 890 real éjszakánként (kb. 95 000 HUF), a loft viszont kicsit drágább, azért 3300 reált kell perkálni (kb. 353 ezer HUF), viszont meg is kapta a WORLD'S BEST SUITE díját a Wallpaper Magazine-tól. A nászutasokkal viszont igazán elnézők, mert a négy éjszakás nászutas csomagért masszázzsal, reggelivel és ebéddel csupán 700 reált kérnek éjszakánként (kb. 75 ezer HUF).

A bár, ahol Amy Winehouse ivott (Foto: Santa Teresa Hotel)

Amúgy a másfél óra alatt senki nem kérdezte, hogy miért üldögélünk a kb. 60 négyzetméteres lounge-ban, sőt, még a vécét is készségesen megmutatták és tollat és papírt is adtak, amikor azt hittem, hogy már sosem jön meg az ismerősünk és kénytelenek leszünk üzenetet hagyni neki. Hát ilyenekkel töltöttük az időt P. megérkezéséig, aki a nála közel egy méterrel alacsonyabb Amy testőre volt 2011 januárjában.

Itt pedig a suttyomban készült felvételek:

Ez a hangulatos banánlugas vezet a hotelba

Ahol kényelmes fotelekben, indián fejdísz alatt lehet luxuskönyveket olvasni

Akár fa tatunak is

A székek pedig híres designerek munkái

Minden második órában egy újabb ember lesz milliomos Brazíliában a Forbes magazin szerint. 2011-ben a lap összeszámolta a hatalmas ország milliomosait (azt nem tudom, hogy reálban vagy dollárban számolt) és 160 ezer (ez kb. Pécs lakosságának felel meg) milliomost és nagyjából 30 milliárdost talált. Hetven százalékuk São Paulo és Rio de Janeiro államban él.

Könnyfakasztóan vicces, önirónikus oktatóvideó a carioca beszéd- és életstílusról, hétköznapokból vett jelenetekkel a Shit New Yorkers Say mintájára. Néhány kommentelő szerint inkább csak a Zona Sul-ra (déli, gazdagabb városrész) jellemző, ami szerintem is igaz. A parkolást elősegítő idegesítő flanelinháktól, a felrobbanó csatornafedőktől, a légkondicionált buszoktól, a Dengue-szúnyog csípésétől, a langyos sörtől és mindenekelőtt a foci vb-től (imagina na Copa!) való félelemig minden benne van.
Isteni lenne megcsinálni a Shit Budapester Say-verziót, ha valaki tervez ilyet, szóljon mindenképp, fantasztikus panaszkodó buli lenne!!

Néhány héttel ezelőtt egy készülő cikkhez segítséget kért az egyik kolléganőm, aki olyan embereket keresett, akikre valaki főz. Gyorsan meg is kérdeztem riói barátnőmet, J.-t, aki még aznap villámgyorsan meg is válaszolta a kérdéseket. A cikkbe végül nem került be, a blogba viszont remekül jön, úgyis régóta írni akartam a brazil bejárónőkről.

Úgyhogy először itt egy idézet egy régebbi cikkemből – hogy meglegyen, miről is van szó -, utána pedig a villáminterjú J.-val, akinél többször laktam egy-két hetet. Túlzás nélkül állíthatom, hogy J. a világ egyik legkiválóbb és leghumánusabb embere, elképesztő szociális érzékenységgel, és még mielőtt még valaki egy elkényesztetett úrikisasszonyra gondolna: középosztálybeli, keményen dolgozó nő a harmincas évei elején, aki egy kétszobás lakásban lakik az öccsével a Copacabana városrészben, ami nálunk mondjuk az Újlipótváros jobb részeinek vagy a Moszkva tér környékének felel meg.

”A brazil közép- és felsőosztály ma bejárónőt tart. Ezek a nők és asszonyok jobbára az ország szegény, elmaradott, észak-keleti részéről származnak, innen költöznek a part menti nagyvárosokba. Jobbára feketék, nem ritkán analfabéták (…), a szerencsésebbek egyetlen helyen dolgoznak. Egy ilyen nő jól keres, van szabadnapja és még szállást is kap; a kevésbé szerencsések valamelyik szegénynegyedben húzzák meg magukat, és onnan pendliznek rosszul fizető munkahelyeikre hetente hétszer naponta akár kétszer két órát is.

A Rióban vagy más nagyvárosban szolgáló cseléd álmodni sem mer egy olyan óceán-közeli lakásról, ahol fél életén át törli a port és főzi vasárnaponként a brazilok nemzeti eledelét, a feijoadát. A fáradságos munkával megkeresett pénz nagy részét hazaküldi az otthon maradottaknak, hiszen nem ritka, hogy egymaga tart el 5-6 családtagot. Roppant teher nyomja a vállát: ha ő kiesik a munkából, az sok esetben a szó szerinti éhezést jelenti szeretteinek.”

Ez pedig a miniinterjú J.-vel főzés-bejárónő témában:

Mennyire megszokott a családodban és a baráti körödben, hogy háztartási alkalmazott főz rátok?
Brazíliában élünk, és ez nálunk már régóta elterjedt a nem szegény háztartásokban. Amióta folyamatosan javul az ország gazdasági helyzete, egyre nehezebb olyan embert találni, aki a hét több napján is tud főzni rád. Az mindenesetre továbbra is elég megszokott, hogy a bejárónő előre megfőz néhány napra, és aztán lefagyasztja az ételt, így minden napra van vacsora vagy ebéd. A családom és barátaim 80 százalékánál ez a helyzet. A nálunk lévő hölgy majdnem 35 éve a családunknak dolgozik, úgyhogy családtagként tekintünk rá.

Vannak olyan ételek, amiket kedvelsz, de nem tudja elkészíteni?
Nem tud írni és olvasni, úgyhogy ha erre kérném, meg kellene mutatnom neki, hogy kell elkészítenie az olyan ételeket, amiket rutinból nem tud megcsinálni vagy nem ismer.

Vannak más feladatok is, amik a főzésen kívül rá hárulnak a háztartásban?
Mivel bejárónőként tevékenykedik és hétfőtől péntekig nálunk is lakik, az összes házimunkát ő végzi: főz, takarít, vasal stb.

Szokták furcsállni a nem brazil barátaitok, hogy bejárónőtök van?
Mindig. Azt gondolják, hogy gazdagok vagyunk. Pedig voltaképpen az egész arra vezethető vissza, hogy Brazíliában a világon a legnagyobb a szakadék a legszegényebb és a leggazdagabb emberek között, tulajdonképpen ez szülte ezt a helyzetet is.

A téma egyébként vitatott Brazíliában: van, aki egyenesen a rabszolgaság továbbélését látja a bejárónői rendszerben. Mivel eddig több olyan barátnőmnél vagy cimborámnál laktam Rióban, aki bejárónőt tart (sőt, egy eset kivételével csak ilyen helyeken laktam), és mindenki nagyon emberségesen bánt az alkalmazottaival plusz elmondása szerint rendesen meg is fizette őket, nem feltétlenül értek ezzel egyet. Például 2006-ban egy olyan családnál laktam Rio Jardim Botanico nevű városrészében, ahol abból is látszott, hogy a bejárónő egyáltalán nincs elnyomva, hogy láthatóan nagyon jól szórakozott azon - és többször harsányan kinevetetett -, amikor rosszul ejtettem ki a gyömbér szót illetve kifejezetten volt kedve haverkodni velem és szintén vendégeskedő Eszter barátnőmmel. És nem azért, mert erre utasították volna a főnökei, vagyis a család.
(A témában angol nyelvű must read ez az egyetemi tanulmány, illetve a fenti film.)

Remek dolgozat olvasható a portugál ügyekkel foglalkozó Paragemblogon a sertanejo nevű brazil zenei műfajról. Íme pár idézet:

"Egészen biztos vagyok benne, hogy brazil sertanejo műfajjal Magyarországon a 15-29 éves korosztály nagy része már találkozott, csak éppen nem tud róla. Elég csak annyit mondanom, hogy Michel Teló és Ai Se Eu Te Pego. Na ugye?!

Ez kb. ugyanakkora sláger volt tavaly nyáron Brazíliában, mint Telo, csak valahogy Európába nem nagyon szivárgott át

Az egykori portugál gyarmat Brazília jelenleg legnépszerűbb zenei műfaja az 1920-as években született, jellemzően a vidéki kisebb városokban honosodott meg, majd onnan terjedt tovább. Alapvetően 4 korszakra osztható a sertanejo zenei fejlődése, a 20-as évektől nagyjából a II. világháborúig tartott az első; a ’60-as, ’80-as években vált újra népszerűvé, illetve napjainkban “sertanejo universitário” néven. (...) Brazíliában testvérpárok a legnagyobb sertanejo előadók, egyikük viszont mindig háttérbe szorul és inkább a vokalista szerepet tölti be. (...) Általában egyetemi bulikon játsszák ezeket a dalokat, melyek mondanivalója ettől függetlenül nem kifejezetten emelkedett."

A teljes szöveg - őrületes statisztikával, képekkel, videókkal - itt.

A Brahma sör szereti az állatvilágból kikölcsönözni reklámjainak főszereplőit; egy teknős például hatalmas karriert futott be: országút mellett poroszkáló csóringerből lett őrületesen menő figura a sorozat tanulsága szerint. Nekem viszont nem ő, hanem a seggét mutogató rák és csaja a kedvencem. Itt is van rögtön két pihent reklám a rákocskákkal (előbb rákvörösre sül a strandon - bár nem tudom, hogy brazilul is van-e ilyen szólás -, aztán kilyukasztja a sört, majd letolt gatyával kárörvend):

Még pár nap, és újra jönnek a kontentok, addig is ez. Egyre hidegebb lesz, miközben a rettenetes riói tél után ismét jön a nyár, úgyhogy itt az ideje elgondolkodni a repjegy-vásárláson:

Itt pedig az eredeti Keep Calm And Carry On szlogen eredete:

Az amatőr freskórestaurátor néni Jézus-képéből két nap alatt mém lett. Szerencsére a riói Krisztus-szobor sem maradt ki belőle, és megkapta fantasztikus moncsicsi-arcát.

A néni restaurálásának eredménye - amiből a mém lett - az utolsó képen látható:

Rio de Janeiro tízmilliós város, de hogy pontosan mennyien lakják, azt a favelák miatt senki nem tudja megmondani. A favelákat nem egy egybefüggő területként kell elképzelni, hanem a rengeteg hegy miatt olyan foltokként, melyek szinte minden városrészben előfordulhatnak. Különösen ott, ahol emelkedni kezd a terep. Magyarországgal ellentétben ugyanis a brazil nagyvárosokban a gazdagok a sík részeken, a szegények a hegyeken élnek - ahol ha már a jólétet nem is, legalább a kiváló panorámát élvezhetik.

És akkor most gyorsan ellent is mondok magamnak, mert a szociális különbségek valamennyire azért megjelennek a földrajzi tagoltságban is: a jómódúak főleg a déli, óceánhoz küzeleső városrészben (Zona Sul), a szegények az északi, az óceántól távoli Zona Norte-ban élnek. A kettőt akár két óra buszút is elválaszthatja egymástól, amit legutóbbi látogatásom során többször is megtettem: egy hetet laktam északon, egy hetet délen. Lássuk a különbségeket.

A képet az egy vonalból álló riói metróban készítettem tavaly

Az óceánparton lakó ismerőseim rendre ki szokták jelenteni, hogy semmi baj nincs az északi városrészekkel, de Rióban azért MINDEN délen történik. Az egyetlen valódi gond szerintük az északkal az, hogy irtózatosan messze van a praia, azaz a strand.

Az északiak ezzel szemben azt hangoztatják, hogy ha Brazília IGAZI életét akarom látni, azt bizony nem a Zona Sulban fogom, hanem csakis északon és a külvárosokban. Ezt nem tudom megítélni, a műanyagvilág hangulatú Barra da Tijucán és a szomszédságában lévő Recreión kívül nekem minden városrész valódinak tűnt. Oké, annyiban legyen igazuk az északiaknak, hogy a Zona Sulban idénre teljesen elharapódzott az okostelefon-mánia: voltam olyan kisebb buliban, aminek egy pontján rajtam kívül mindenki a telefonját nyomkodta. Remélem, átmeneti hóbort.

Közbiztonság: északon még mindig parázom kicsit sötétedés után, az óceánhoz közel eső városrészekben viszont már egyáltalán nem.

A déli városrészekben a legtöbb lakóépület portáján 24 órás portaszolgálat van, ezzel szemben északon, ahol laktunk - még nem a favelában, de elég közel hozzá -, a házinéni sosem zárta a kertkaput, de gyakran még a házajtót sem. Nem úgy tűnt, mintha bárkitől is tartott volna.

A déli Rióban beszélni kezd hozzám a lift miután beszállok: a napszaknak megfelelően köszönt, közli, hányadikon vagyok, elmondja, milyen az aktuális időjárás, tájékoztat a pontos időről és azt is elmondja, hogy lefelé fogunk menni. Északon jó, ha egy háznak minden ablaka megvan - a mienkből például hiányzott egy kis darab, ami miatt éjszakánként fáztunk kicsit a 18 fokos télben.

Árusok a buszokon: a délről észak felé száguldó buszokra csomószor pattannak fel édességárusok, akik egy nagy, a kapaszkodóra akasztható kampón hordják a cukorkáikat és ordítva próbálják rávenni a busz utasait a vásárlásra. Nem is sikertelenül: egyszer a mellettem ülő nő három zacskó karamellás édességet vett hazafelé.

A biciklisek: az északi városrészben csomószor tekernek szembe a forgalommal tetszőleges oldalon a bringások. A déliben is láttam ilyet, de jóval kevesebbet. Ez a riói forgalomban valódi extrémsportnak számít.

Árak: ebben egyértelműen észak a győztes. Legalább tíz százalékkal olcsóbb minden: míg a Copacabanán pl. 4 real egy kókuszdió, addig másél órával odébb csak 3. Északon tizenkét realért (kb. 1300 HUF) vettem egy csokor mini banánt, három almát, egy fél nagy papaját, három mandarint, egy mangót, egy mamaót és egy frissen kiöntött kókuszlevet. Ennyi pénzért feleennyi gyümölcsöt tudtam volna venni délen.

Én egyébként kiválóan éreztem magam északon és délen is, és rengeteg kedves emberrel találkoztam mindkét városrészben (korábban is, nemcsak most). Legfeljebb csak egy különbséget tudok mondani: délen kicsit gyorsabban találtam közös témákat az emberekkel, aminek az okai valószínűleg abban keresendők, hogy egyrészt ugyanaz a szubkultúra, másrészt a középosztály fogyasztói szokásai - könyvek, filmek, zenék, lakberendezés, gasztronómia, élvezeti cikkek, ruházkodás, sajtó - a világon mindenütt elég hasonlók. Ahogy tavaly Egyhúrosgitárral megállapítottuk, a nyelv és a tízezer kilométeres távolság ellenére sokkal több közös van bennünk, és a Copacabanán élő barátainkban, mint egy eldugott szabolcsi településen élő hatvanéves magyar férfival.

A fél papaját a fotózás idejére már megettem, a csillaggyümölcsöket viszont nem én vettem, csak vendégszerepelnek a képen kizárólag Giuseppe Arcimboldo kedvéért ->

akit e páratlan művészeti projekt keretében idéztünk meg (a könnycsepp a mandarin levele)