Izaura barátai

Mikulás után pár napot Alicantéban töltöttem Spanyolországban (aztán gyorsan írtam róla egy cikket). Egyfelől szuper volt újra napsütésben lenni, másrészt tudatosítani magamban, hogy nem kell ezért egy évig spórolnom, majd egyszerre megszabadulnom az összes pénztől és valamennyi szabadságomtól, ha egy kis időre ki akarok lépni a kellemetlen télből. Mivelhogy Európában is vannak helyek, ahol át lehet vészelni a telet.

De most nem is erről akarok elmélkedni, hanem, hogy az alicantei sétány (Explanada de España) kiköpött ugyanúgy néz ki, mint Rióban a Copacabana, az Ipanema és Leme mozaikkövekből kirakott sétánya. A tengerről nyilván nem csak a rióiaknak ugorhat be asszociációként a hullám-minta, de annyira szembeszökő a hasonlóság, hogy társaságomban lévő riói cimborámmal egyszerre kiáltottunk föl, amikor megláttuk. Annyi mindössze a különbség, hogy az egyik helyen a hullámok a partra merőlegesek, a másik helyen párhuzamosak vele.

Ezt 2012 mikulása után csináltam Alicantéban

Ezért megpróbáltam kideríteni, melyik volt előbb. Találtam egy 1922-es fotót a Copacabanáról, ahogy katonák masíroznak a mozaik-sétányon (kiderült, hogy a vörös és fekete kövek anyaga bazalt, a fehér pedig mészkő). A cikkben, ahonnan a kép is van, azt írják, hogy 1906 óta létezik a hullám-mintás járda, csak eleinte a hullámok merőlegesek voltak az útra. A harmincas évektől párhuzamosak, a hetvenes évektől pedig dupla olyan széles a sétány. Ekkor jött ugyanis Burle Marx, a fantasztikus tájépítész és kiszélesítette. A Copacaba sétánya amúgy az első parti sétány Brazíliában.

Ez a kép a húszas években készült a Copacabanán, itt még merőlegesek a hullámok

És most jön a meglepetés: úgy tűnik, hogy prekoncepciómmal ellentétben előbb volt Alicanténak hullámos sétánya, mint Riónak. Alicante büszke lehet építészére, Jose Guardiola Pico-ra, aki 1897-ben, tehát 9 évvel a Copacabana előtt alakította ki az Explanada de España arculatát. Állítólag 6.5 millió márvány padlócsempéből van kirakva, és Spanyolország egyik legszebb sétányának tartják.

Balra a Copacabana hullámai, jobbra Alicante

Bár nekem még mindig ez a kedvenc imázs-videóm Rióról, ez a mostani is tutira benne van a top háromban. Ráadásul az oly divatos - és látványos - timelapse technikával készült. (És ez még csak a trailer!)

Érdemes rápillantani az alkotó oldalára is.

RIO (Trailer) from SCIENTIFANTASTIC on Vimeo.

Ezzel a címmel jelent meg egy cikk, amit az origóra írtam. Magamat nem idézem, mert az tré. A cikk itt.

Könnyfakasztóan vicces, önirónikus oktatóvideó a carioca beszéd- és életstílusról, hétköznapokból vett jelenetekkel a Shit New Yorkers Say mintájára. Néhány kommentelő szerint inkább csak a Zona Sul-ra (déli, gazdagabb városrész) jellemző, ami szerintem is igaz. A parkolást elősegítő idegesítő flanelinháktól, a felrobbanó csatornafedőktől, a légkondicionált buszoktól, a Dengue-szúnyog csípésétől, a langyos sörtől és mindenekelőtt a foci vb-től (imagina na Copa!) való félelemig minden benne van.
Isteni lenne megcsinálni a Shit Budapester Say-verziót, ha valaki tervez ilyet, szóljon mindenképp, fantasztikus panaszkodó buli lenne!!

Néhány héttel ezelőtt egy készülő cikkhez segítséget kért az egyik kolléganőm, aki olyan embereket keresett, akikre valaki főz. Gyorsan meg is kérdeztem riói barátnőmet, J.-t, aki még aznap villámgyorsan meg is válaszolta a kérdéseket. A cikkbe végül nem került be, a blogba viszont remekül jön, úgyis régóta írni akartam a brazil bejárónőkről.

Úgyhogy először itt egy idézet egy régebbi cikkemből – hogy meglegyen, miről is van szó -, utána pedig a villáminterjú J.-val, akinél többször laktam egy-két hetet. Túlzás nélkül állíthatom, hogy J. a világ egyik legkiválóbb és leghumánusabb embere, elképesztő szociális érzékenységgel, és még mielőtt még valaki egy elkényesztetett úrikisasszonyra gondolna: középosztálybeli, keményen dolgozó nő a harmincas évei elején, aki egy kétszobás lakásban lakik az öccsével a Copacabana városrészben, ami nálunk mondjuk az Újlipótváros jobb részeinek vagy a Moszkva tér környékének felel meg.

”A brazil közép- és felsőosztály ma bejárónőt tart. Ezek a nők és asszonyok jobbára az ország szegény, elmaradott, észak-keleti részéről származnak, innen költöznek a part menti nagyvárosokba. Jobbára feketék, nem ritkán analfabéták (…), a szerencsésebbek egyetlen helyen dolgoznak. Egy ilyen nő jól keres, van szabadnapja és még szállást is kap; a kevésbé szerencsések valamelyik szegénynegyedben húzzák meg magukat, és onnan pendliznek rosszul fizető munkahelyeikre hetente hétszer naponta akár kétszer két órát is.

A Rióban vagy más nagyvárosban szolgáló cseléd álmodni sem mer egy olyan óceán-közeli lakásról, ahol fél életén át törli a port és főzi vasárnaponként a brazilok nemzeti eledelét, a feijoadát. A fáradságos munkával megkeresett pénz nagy részét hazaküldi az otthon maradottaknak, hiszen nem ritka, hogy egymaga tart el 5-6 családtagot. Roppant teher nyomja a vállát: ha ő kiesik a munkából, az sok esetben a szó szerinti éhezést jelenti szeretteinek.”

Ez pedig a miniinterjú J.-vel főzés-bejárónő témában:

Mennyire megszokott a családodban és a baráti körödben, hogy háztartási alkalmazott főz rátok?
Brazíliában élünk, és ez nálunk már régóta elterjedt a nem szegény háztartásokban. Amióta folyamatosan javul az ország gazdasági helyzete, egyre nehezebb olyan embert találni, aki a hét több napján is tud főzni rád. Az mindenesetre továbbra is elég megszokott, hogy a bejárónő előre megfőz néhány napra, és aztán lefagyasztja az ételt, így minden napra van vacsora vagy ebéd. A családom és barátaim 80 százalékánál ez a helyzet. A nálunk lévő hölgy majdnem 35 éve a családunknak dolgozik, úgyhogy családtagként tekintünk rá.

Vannak olyan ételek, amiket kedvelsz, de nem tudja elkészíteni?
Nem tud írni és olvasni, úgyhogy ha erre kérném, meg kellene mutatnom neki, hogy kell elkészítenie az olyan ételeket, amiket rutinból nem tud megcsinálni vagy nem ismer.

Vannak más feladatok is, amik a főzésen kívül rá hárulnak a háztartásban?
Mivel bejárónőként tevékenykedik és hétfőtől péntekig nálunk is lakik, az összes házimunkát ő végzi: főz, takarít, vasal stb.

Szokták furcsállni a nem brazil barátaitok, hogy bejárónőtök van?
Mindig. Azt gondolják, hogy gazdagok vagyunk. Pedig voltaképpen az egész arra vezethető vissza, hogy Brazíliában a világon a legnagyobb a szakadék a legszegényebb és a leggazdagabb emberek között, tulajdonképpen ez szülte ezt a helyzetet is.

A téma egyébként vitatott Brazíliában: van, aki egyenesen a rabszolgaság továbbélését látja a bejárónői rendszerben. Mivel eddig több olyan barátnőmnél vagy cimborámnál laktam Rióban, aki bejárónőt tart (sőt, egy eset kivételével csak ilyen helyeken laktam), és mindenki nagyon emberségesen bánt az alkalmazottaival plusz elmondása szerint rendesen meg is fizette őket, nem feltétlenül értek ezzel egyet. Például 2006-ban egy olyan családnál laktam Rio Jardim Botanico nevű városrészében, ahol abból is látszott, hogy a bejárónő egyáltalán nincs elnyomva, hogy láthatóan nagyon jól szórakozott azon - és többször harsányan kinevetetett -, amikor rosszul ejtettem ki a gyömbér szót illetve kifejezetten volt kedve haverkodni velem és szintén vendégeskedő Eszter barátnőmmel. És nem azért, mert erre utasították volna a főnökei, vagyis a család.
(A témában angol nyelvű must read ez az egyetemi tanulmány, illetve a fenti film.)

Még pár nap, és újra jönnek a kontentok, addig is ez. Egyre hidegebb lesz, miközben a rettenetes riói tél után ismét jön a nyár, úgyhogy itt az ideje elgondolkodni a repjegy-vásárláson:

Itt pedig az eredeti Keep Calm And Carry On szlogen eredete:

Az amatőr freskórestaurátor néni Jézus-képéből két nap alatt mém lett. Szerencsére a riói Krisztus-szobor sem maradt ki belőle, és megkapta fantasztikus moncsicsi-arcát.

A néni restaurálásának eredménye - amiből a mém lett - az utolsó képen látható:

Rio de Janeiro tízmilliós város, de hogy pontosan mennyien lakják, azt a favelák miatt senki nem tudja megmondani. A favelákat nem egy egybefüggő területként kell elképzelni, hanem a rengeteg hegy miatt olyan foltokként, melyek szinte minden városrészben előfordulhatnak. Különösen ott, ahol emelkedni kezd a terep. Magyarországgal ellentétben ugyanis a brazil nagyvárosokban a gazdagok a sík részeken, a szegények a hegyeken élnek - ahol ha már a jólétet nem is, legalább a kiváló panorámát élvezhetik.

És akkor most gyorsan ellent is mondok magamnak, mert a szociális különbségek valamennyire azért megjelennek a földrajzi tagoltságban is: a jómódúak főleg a déli, óceánhoz küzeleső városrészben (Zona Sul), a szegények az északi, az óceántól távoli Zona Norte-ban élnek. A kettőt akár két óra buszút is elválaszthatja egymástól, amit legutóbbi látogatásom során többször is megtettem: egy hetet laktam északon, egy hetet délen. Lássuk a különbségeket.

A képet az egy vonalból álló riói metróban készítettem tavaly

Az óceánparton lakó ismerőseim rendre ki szokták jelenteni, hogy semmi baj nincs az északi városrészekkel, de Rióban azért MINDEN délen történik. Az egyetlen valódi gond szerintük az északkal az, hogy irtózatosan messze van a praia, azaz a strand.

Az északiak ezzel szemben azt hangoztatják, hogy ha Brazília IGAZI életét akarom látni, azt bizony nem a Zona Sulban fogom, hanem csakis északon és a külvárosokban. Ezt nem tudom megítélni, a műanyagvilág hangulatú Barra da Tijucán és a szomszédságában lévő Recreión kívül nekem minden városrész valódinak tűnt. Oké, annyiban legyen igazuk az északiaknak, hogy a Zona Sulban idénre teljesen elharapódzott az okostelefon-mánia: voltam olyan kisebb buliban, aminek egy pontján rajtam kívül mindenki a telefonját nyomkodta. Remélem, átmeneti hóbort.

Közbiztonság: északon még mindig parázom kicsit sötétedés után, az óceánhoz közel eső városrészekben viszont már egyáltalán nem.

A déli városrészekben a legtöbb lakóépület portáján 24 órás portaszolgálat van, ezzel szemben északon, ahol laktunk - még nem a favelában, de elég közel hozzá -, a házinéni sosem zárta a kertkaput, de gyakran még a házajtót sem. Nem úgy tűnt, mintha bárkitől is tartott volna.

A déli Rióban beszélni kezd hozzám a lift miután beszállok: a napszaknak megfelelően köszönt, közli, hányadikon vagyok, elmondja, milyen az aktuális időjárás, tájékoztat a pontos időről és azt is elmondja, hogy lefelé fogunk menni. Északon jó, ha egy háznak minden ablaka megvan - a mienkből például hiányzott egy kis darab, ami miatt éjszakánként fáztunk kicsit a 18 fokos télben.

Árusok a buszokon: a délről észak felé száguldó buszokra csomószor pattannak fel édességárusok, akik egy nagy, a kapaszkodóra akasztható kampón hordják a cukorkáikat és ordítva próbálják rávenni a busz utasait a vásárlásra. Nem is sikertelenül: egyszer a mellettem ülő nő három zacskó karamellás édességet vett hazafelé.

A biciklisek: az északi városrészben csomószor tekernek szembe a forgalommal tetszőleges oldalon a bringások. A déliben is láttam ilyet, de jóval kevesebbet. Ez a riói forgalomban valódi extrémsportnak számít.

Árak: ebben egyértelműen észak a győztes. Legalább tíz százalékkal olcsóbb minden: míg a Copacabanán pl. 4 real egy kókuszdió, addig másél órával odébb csak 3. Északon tizenkét realért (kb. 1300 HUF) vettem egy csokor mini banánt, három almát, egy fél nagy papaját, három mandarint, egy mangót, egy mamaót és egy frissen kiöntött kókuszlevet. Ennyi pénzért feleennyi gyümölcsöt tudtam volna venni délen.

Én egyébként kiválóan éreztem magam északon és délen is, és rengeteg kedves emberrel találkoztam mindkét városrészben (korábban is, nemcsak most). Legfeljebb csak egy különbséget tudok mondani: délen kicsit gyorsabban találtam közös témákat az emberekkel, aminek az okai valószínűleg abban keresendők, hogy egyrészt ugyanaz a szubkultúra, másrészt a középosztály fogyasztói szokásai - könyvek, filmek, zenék, lakberendezés, gasztronómia, élvezeti cikkek, ruházkodás, sajtó - a világon mindenütt elég hasonlók. Ahogy tavaly Egyhúrosgitárral megállapítottuk, a nyelv és a tízezer kilométeres távolság ellenére sokkal több közös van bennünk, és a Copacabanán élő barátainkban, mint egy eldugott szabolcsi településen élő hatvanéves magyar férfival.

A fél papaját a fotózás idejére már megettem, a csillaggyümölcsöket viszont nem én vettem, csak vendégszerepelnek a képen kizárólag Giuseppe Arcimboldo kedvéért ->

akit e páratlan művészeti projekt keretében idéztünk meg (a könnycsepp a mandarin levele)

A következő olimpiát Rio de Janeiróban rendezik meg 2016. augusztus 5. és 21. között. Az ötkarikás zászló már augusztus 13-án megérkezett Rióba Boris Johnsonnal, London funky polgármesterével együtt.

Lehet, hogy gyermeteg a lelkem, de évek óta odavagyok a naiv festészeti alkotásokért. Vásároltam is néhány éve egy pálmafás-virágokat csónakban úsztató igen hangulatos és harsány képet a hippi piacon az Ipanemán (ami már csak nyomokban hippi, inkább a WAMP és egy kézműves piac keveréke, csak megmaradt a neve a hatvanas évekből).

Úgyhogy boldogan tébláboltam úgy két órát a világ legnagyobb naiv festészeti múzeumában, a MIAN-ban. Egyébként vicces volt a rengeteg ricsajozó gyerek és gyerekcsoport illetve, hogy nem szólt rájuk senki. És az is érdekes volt, hogy simán engedélyezték a fotózást. De a legérdekesebb az volt, hogy a naiv festőknek szemlátomást nem a legerősebb oldaluk a helyesírás (lásd Rambo), egy csomó vicces elírást találtunk a képeken. A múzeum három szintes, alul vannak a nembrazilok, a többi brazil; egy magyar alkotót is kiállítottak, róla két poszttal korábban van szó (neki meg a muzeológusok írták el a nevét).
Aki felmegy a Krisztus-szoborhoz a Corcovadóra, ne dobja el a jegyét, mert felmutatva jelentős kedvezményt kap az amúgy nem annyira vészes belépő árából.

Íme a nembrazil alkotók:

Innentől a brazil alkotók (külön felhívom a figyelmet a riói életképekről készült részletekre):

Szegény Rambónak elírták a nevét:

A híres amazonasi rózsaszínű delfin, amint a parton nézelődik:

A síró-gyászoló állatos környezetvédelmi témájú képek voltak a kedvenceim:

Csomó gyerek volt, ez pl. egy iskolai csoport:

Kilátás a múzeum teraszáról
A képek többségét én csináltam, néhányat Faludi Tamás cimborám.