Még júniusban gyors egymásutánban megnéztem két olyan filmet, ami brazil vagy Brazíliáról szól, és normális esetben nem néztem volna meg egyiket sem, de mivel egy hétig hét öltéssel a számban feküdtem, a leszedált állapotba ez pont belefért.

Az egyik a Rio című 3D-s animációs madaras film, a másik a Budapeste. Közös bennük az, hogy brazil a rendezőjük, a madarasé a Jégkorszak-trilógiát is jegyző riói rendező, Carlos Saldanha, a másiknak Walter Carvalho.

A Rio című filmnek nagyon javára vált a rendező helyismerete (ami már a trailerből is feltűnt), elképesztő földrajzi pontossággal ábrázolja Riót (a tengerparti részt, a favelákat, a Santa Terezát, a Sambadromót, de még a sárkányrepülő-felszállót is, ami egy közkedvelt turista célpont, nemrég olvastam a fácsén, hogy egy ismerősömtől felszállás előtt ott loptak el valamit).

A karakterek is szuperek: például a brazil-jelkép tucanó madár, akinek kiemelkedő pillanata, amikor szorult helyzetben jön a híres num dá pra dá um jeitinho? dumával, amit kb. úgy lehetne lefordítani, hogy nem tudnánk megoldani okosba? (Oké, angolul láttam, csak gondolom, hogy ezt mondta.)

Évekkel ezelőtt Amszterdamban szilvesztereztünk egy vegyes brazil-holland-magyar-német társaságban. Nagyon jól szórakoztunk a brazil cimbiken, ahogy a hóban és jégen igyekeztek egyensúlyozni, és megállapítottuk, hogy a brazilok képtelenek hóban járni. Hát erre nem azzal kezdődik a film, hogy egy brazil csávó a hófödte Minnesotába utazik, és szerencsétlenkedve bukdácsolva beesik egy könyvesboltba? De.

Aztán hamar átvált Rióra a helyszín, ahol mindenféle bonyodalom jön. A favelákban ezúttal nem drogdealerek tanyáznak, hanem – a rájuk amúgy megszólalásig hasonlító – illegális madárkereskedők. Minden őrületesen tipikus, és bár a cselekmény tökéletesen kiszámítható, könnyed nyáresti mulatság annak, aki járt már Rióban / ismer pár brazilt, mert valószínűleg többször a térdét fogja csapkodni, és a képernyőre fog mutogatni, hogy hű, ez mennyire így van, mivel remek karikatúra ez a film! 

A valósághoz való ilyesfajta ragaszkodás már nem mondható el Walter Carvalho Budapeste című filmjéről, ami a híres dalnok, Chico Buarque azonos című bestseller-könyve alapján készült. A film a könyv adaptációja, utóbbit több mint 20 országban adták ki (nálunk is, nem túl jó fordítással). A Budapeste Brazíliában 280 000 példányban kelt el, és több mint 70 hétig vezette a bestseller listát, Angliában bekerült a tíz legjobb 2004-ben kiadott könyv közé.

A könyv úgy született, hogy a szerző (akkor még) nem járt Budapesten, de ismerte és megfordította a Brazíliába emigrált magyar nyelvzseni, Rónai Pál történetét. A könyv még elviselhető olvasmány, a film viszont inkább elviselhetetlen. De nem a túlzott fikció miatt nem jó (sem a könyv, sem a film), hanem mert kínos dolgokat mutat Budapestről, a szereplők is kínosak – még Hámori Gabi a legkevésbé – és így aztán a végeredmény is kínos. Szimpla hülyeségek is vannak benne, pl. a riói reptéren a check innél magyarul beszél a hangosbemondó, de nem is vesztegetek rá több szót.

(Nagyon érdemes továbbolvasni!)

A film közben végig azon gondolkodtam, hogy ha brazil lennék, akkor is ilyen kínosnak találnám-e. Erre a portugál tanárnőm azt mondta, hogy neki, mint itt élő brazilnak nem volt annyira kínos, de el tudja képzelni, hogy a magyaroknak miért az. Amiatt mondjuk megnyugodtam, hogy a film alapjául szolgáló könyvről riói cimbinőm, Joana is azt mondta, hogy a dalnok 3 könyve közül a leggyengébb.

És míg a Riónál nem éreztem, hogy egy bujtatott turistacsalogató műről van szó – még ha az is felsorolja a látványosságokat – a Budapestet teljesen áthatotta a várost a turista szemével bemutató látásmód. Az egyetlen eredeti és furfangos jelenet, amikor Chico Buarque a Liszt Ferihegyi reptéren megjelenik egy cameo-szerepben és autogrammot kér az akkor már befutott szellemírótól. Csak ez meg nekünk, magyaroknak nem mond a világon semmit. (Utána Chico Buarque itt mond pár szót a főszereplő társaságában.)