Bár blogunk elkötelezett a megrendíthetetlen brazil alapértéknek számító könnyed, hátbaveregetős hangvétel iránt, azért nem akartunk csak úgy, recenzió nélkül átlépni a tavaly megjelent Brazília rövid története című könyvön. Márcsak azért sem, mert a róla szóló cikkek alapján a brazil Romsics Ignácnak tűnő történész, Boris Fausto műve jelenti az első kötetet a „Luzo-brazil könyvtár” nevet viselő sorozatban.

Az ELTE illetékes kutatói által elindított sorozat valóban hiánypótlónak tűnik, hiszen olyan könyvek megjelentetését vették tervbe, melyek Brazíliát a történet- és társadalomtudomány oldaláról közelítik meg. A projekt a borító alapján ráadásul a brazil kulturális minisztérium és a magyar Nemzeti Kulturális Alap támogatását is élvezi, így a pénz sem lehet gond. Lapozás után hosszas értekezés és rövid értetlenkedés!

Kezdjük a belbeccsel. A könyv egy teljesen korrektül összerakott, se nem túl formabontó, se nem túl ódivatú történelemkönyv. És ezt nem leszólásból írtam, mert egy tömör, de mégis tartalmas összefoglaló munkát nem olyan könnyű ám írni! A fülszövegben ígért zsargonmentesség ellenére nem árt, ha az olvasó kellően tájékozott az újkori világtörténelem alapvető folyamataiban, és tudja, kik is voltak mondjuk az újkeresztények, és mi fán terem a latifundium. Szerintem ezek a kifejezések egy ismeretterjesztő könyvben simán megértek volna egy lábjegyzetet.

A Brazília rövid története a portugál gyarmatosítás korától veszi fel a történelem fonalát – az őslakókat felsorolásszerűen említi, de sok szót nem veszteget rájuk, ami ekkora terjedelemnél érthető is – innen gombolyodik a narratíva, melyben a modern követelményeknek megfelelően elegyedik a kül- és belpolitika, a gazdaság- és a társadalomtörténet. Én az elbeszélésből úgy igazán egyedül a történelmet igazán élettelivé varázsoló apró adalékokat hiányoltam, ezért tudtam értékelni azokat a részeket, melyekben a szerző kicsit elidőzik a cukornád vagy a kávé feldolgozásának részletei felett. De persze Brazília, mint terra incognita történelme még szárazabban is szolgál érdekességekkel. Arról például fogalmam sem volt, hogy Brazília az 1800-as években jobban függött a brit tőkétől, mint Orbán Viktor Cristine Lagarde IMF-elnökasszony megbocsátó mosolyától. Az is érdekes, hogy a találó apellidok (becenevek) használata nem csak a jelenkor braziljait jellemzi. Fausto szerint ugyanis miután angol nyomásra 1831-ben a brazil kormányzat hozott egy kamu törvényt a rabszolgaság eltörléséről, egy időre divatba jött az efféle látszattevékenységekre a „para ingles ver” (kb.: „az angolok szemének”) kifejezés.

De a könyvre alapvetően nem az efféle érdekességek, hanem inkább a statisztikai adatokkal tűzdelt átfogó leírások a jellemzők. Ami nem is baj, mert így az érdeklődő korrekt – a kényes témákban a szakmai nézetkülönbségeket sem elhallgató – leírást kap olyan kérdésekről, mint a hivatalosan igen későn, csak 1888-ban eltörölt rabszolgaság, az iparosítás, vagy az európai bevándorlás sajátosságai. Azonban a könyv rendelkezik egy óriási nagy hibával: túl korán ér véget. A történelmi elbeszélés ugyanis 1994-ben, Fernando Henrique Cardoso választási győzelmével, és a kilencvenes évek közepének gazdasági-társadalmi folyamataival zárul. Én ezen nagyon megdöbbentem, hiszen a Brazília iránt érdeklődő pont a hiányzó húsz év során szerezhette azon tapasztalatait, melyeket hozzá tud kötni a történelmi elbeszéléshez. Ráadásul az elmúlt húsz évben Brazíliában óriási változások játszódtak le, ezért a helyzet még visszásabb, mint ha a magyar történelmet mondjuk a Horn-kormány beiktatására és a Bokros-csomagra akarnánk kifuttatni. Én komolyan nem hiszem, hogy a szerkesztők ne találtak volna egy up-to-date kiadást ebből a könyvből – főleg miután a fülszövegben szó szerint azt ígérik, hogy a könyv „az ország területének felfedezésétől, majd fokozatos birtokbavételétől a jelenkorig” rajzolja meg Brazília történelmét.

Hát igen, a szerkesztés. Míg a könyv az imént említett hibától eltekintve tartalmilag alapvetően rendben van, addig szerkesztés pocsék. Sok helyen elmaradt a fordításban – és tudom, minden fordításban – óhatatlanul bennemaradó döccenők kijavítása, sőt, a 326. oldalra teljes egészében portugálul került be egy táblázat. Azt pedig külön viccesnek tartom, hogy a fordítók belegabalyodtak az „autoritás” és az „auktoritás” különbségébe (14.o.). De a tisztességes lektoráláson kívül a könyvben igazán elfért volna egy használható térkép is –a könyv elején található, kb. XVIII. századi francia (?!?) metszetet én nem tudtam mire vélni. Boris Fausto az egyes fejezetekhez rövid bibliográfiát is mellékelt, de a magyar kiadásban ezt  illett volna kiegészíteni egy jobban hozzáférhető szakirodalmi válogatással. És bár én nem vagyok szakértő, de azért Anderle Ádám 1998-as Latin-Amerika történetében is biztos van pár idevágó fejezet.

 A tárgymutató hiányát nem rovom fel szerkesztési hibaként, mert azt más ismeretterjesztő művekből is ki szokták hagyni. Ellenben a brazil vizuális kultúra híveként úgy gondolom, hogy a könyv ötletesebb és színesebb megjelenést is megérdemelt volna. Egy ország imázsát alakítani kívánó sorozat nyitódarabjaként kiadott könyv esetében az ilyen paperback-megoldás, az ötlettelen és fénytelen templomfotó egyszerűen olcsó. Ez azért is különösképpen érthetetlen, mert maga a könyv – ahhoz képest, hogy magyar és brazil részről is meg lett támogatva – 3900 forinttal szerintem elég drága.