Izaura barátai

Négy filmet bemutató brazil filmciklus kezdődött kedden a budapesti Cervantes Intézetben.

A programban sorrendben Guel Arraes Románc, Walter Salles Idegenben, Mauro Lima Nem én vagyok Johnny, valamint Fernando Meirelles és Nando Olival Egy takarítónő naplója című filmje szerepel. Az alkotásokat keddenként este 6-tól vetítik. A filmeket eredeti nyelven, spanyol felirattal láthatják a nézők.

A keddi filmről már lecsúsztunk, lássuk a többit: az 1996-ban készült Idegenben című fekete-fehér road movie június 19-én látható. Walter Salles első játékfilmjét négy fesztivál is díjazta. A rendező nevéhez fűződik a később nagy sikert aratott Központi pályaudvar és a Che Guevara: A motoros naplója című film is.

Az Idegenben főhőse a kilátástalan jövő elől Portugáliába utazó Paco (Fernando Alves Pinto), akinek az élete cseppet sem lesz könnyebb az új világban, ugyanis új ismerőseivel belekeveredik egy csempészbanda ügyleteibe.

Mauro Lima Nem én vagyok Johnny című drogfilmje 2009-ben aratott a brazil filmes nagydíjak kiosztásán: a színészi trófeákon kívül, forgatókönyvírói és több technikai díjat is kapott. Lima maga írta a forgatókönyvet valós történet alapján. Egy Rio de Janeiró-i aranyifjú sztoriját dolgozta fel, akiből az ország egyik drogbárója vált, ám a fényűző élet véget ért, amikor lecsapott rá a rendőrség. A főszerepet a népszerű brazil színész, Selton Mello alakította a június 26-án műsorra kerülő filmben.

A brazil filmművészet közelmúltjába betekintést nyújtó válogatást július 3-án az Egy takarítónő naplója zárja. A 2001-es vígjátékot - az Isten városa című filmjéért egy évvel később Oscar-díjra is jelölt - Fernando Meirelles rendezte kollégájával, Nando Olivallal. A film bejárónők, a brazil háztartások nélkülözhetetlen segítőinek világát mutatja be.

A Cervantes Intézet a budapesti Brazil Nagykövetség együttműködésével szervezte meg a brazil filmciklust.

Ezrek megélhetése kerül veszélybe június elsejétől, mert a brazil kormány közegészségügyi és környezetvédelmi okokra hivatkozva bezárja a Rio de Janeiro melletti Gramacho szeméttelepet. A rendkívül veszélyes munkát végző gyűjtögetők szinte másfél évtizedig kapnak kompenzációt, mert elveszítik a megélhetésüket - írja az origo.hu itt. A képre klikkolva pedig egy remek fotógaléria nyílik:

A szemétlerakó sorsára 2010-ben figyelt föl világ, amikor telep mindennapjait bemutató Waste Land (magyar címe: Vik Muniz - A szemét művésze) című dokumentumfilm több nemzetközi fesztiválon (Sundance, Berlin, Seattle, London stb.) összesen tizennyolc díjat nyert, és jelölték az Oscar-díjra is. (Az Izaura-blog pedig több mint egy éve próbál befejezni egy kritikát a filmről.)

A catadorok (gyűjtögetők) közül sokan továbbra is ezen a területen kívánnak dolgozni az új, korszerű hulladék-feldolgozó üzemekben. Számukra képzéseket szerveznek, a Gramacho környékén pedig rendezett lakónegyedet alakítanak ki.

Az első film egy megtörtént börtönlázadáson alapul, a Sao Paulo-i túlzsúfolt Carandiru börtön végnapjait mutatja be az ott dolgozó orvos szemén keresztül (rendező: Hector Babenco). Itt lehet megnézni (csak várni kell egy ideig türelemmel, mire elindul - brazilul van talán török felirattal).

Nagyon ajánlom, mert szuper film, szuper képekkel és a Stori is jó. Érdekesség, hogy a Tropa-filmek főszereplője, Wagner Moura és más, később ismertté vált brazil színész is felbukkan benne.

Ez itt az orvost alakító Luiz Carlos Vasconcelos

A második film a témája miatt kihagyhatatlan, mondhatni alapmű a riói rendőrség korruptságáról, ám nem annyira jó. Ez a Tropa de Elite 1. az említett Wagner Moura főszereplésével (ő a BOPE-vezér), aki itt elég rosszul játszik, de késöbb, a Tropa 2-re már kikupálja magát. Mivel súlyos társadalmi problémákat érint, 2007-ben megnyerte a Berlinalét, amire senki nem számított (benéztem a sajtótájékoztatóra, alig lézengtek). Vigyázat, roppant erőszakos jelenetek!

(Szintén várni kell, míg elindul, brazilul van, mindenféle felirat nélkül).

Turisztikai alapdokumentumfilm magyarul 10 percben, Selarónnal, kivágott favela-jelenetekkel és viccesen ejtett capoeirával. (A bikinis csajokat természetesen nem vágták ki.)

Az ELTE Társadalomtudományi Kar „Ha érteni akarod a világot...” címmel idén negyedik alkalommal rendez nemzetközi dokumentumfilm-fesztivált, ahol idén is a társadalmi érzékenységgel bíró filmeké a főszerep.

A háromnapos eseményt március 2-án, pénteken a Waste Land (Hulladéklerakó) című brazil-brit film nyitja, amely Vik Muniz, brazil származású, de az USA-ban élő művész riói projektjét követi három éven át, miközben bemutatja, hogyan formálta át a világ legnagyobb szeméttelepén élők és dolgozók életét. (Erről már van egy szép megkezdett kritikám, amit akkor írtam, amikor hónapokkal ezelőtt láttam a filmet, amit tavaly amúgy az Oscarra is jelöltek. Remélem, másodikáig befejezem végre a posztot és akkor mindenki eldöntheti, meg akarja-e nézni.)

A március 2-4. között a Toldi moziban pörgő ingyenes filmfesztiválon 24 filmet mutatnak be, köztük 16 magyarországi premiert  és itt lesz két magyar dokumentumfilm ősbemutatója is.

A fenti a trailer, ez meg itt egy dokumentumfilm:

Szerdán megnéztem a Xingu című brazil film európai bemutatóját (eddig állítólag csak egyszer mutatták be, ezelőtt 3 hónappal az Amazonas Filmfesztiválon Manausban), amit viszonylag pangó újságírói érdeklődés övezett a Berlinalén. Mondjuk ennek az is oka lehet, hogy épp a 12-es versenyfilmmel egyidőben vetítették.

Mindig előre lenyűgöz, ha egy játékfilm megtörtént eseten alapul, és bár az indián-téma 12 éves korom óta már nem tartozik a legszűkebb érdeklődési körömhöz - ekkor egy nyár alatt elolvastam a Nagy indián könyvet és nem sokkal később a Winnetou-t is, majd rengeteg Karl May-al okosítottam tovább magam -, mégis beültem rá, egyrészt az említett igaz történet miatt, másrészt, mert csodás tájakat ígértek.

Kaptunk is csodás tájakat Mato Grosso tartományból, és emellett egy fantasztikus történetet az ún. humánus emberről. Volt ugye három testvér; Orlando, Claudio és Leonardo Villas-Bôas, akik megunva kényelmes Sao Paolo-i életüket, úgy döntöttek, hogy résztvesznek az első expedíción, amit Brazília az ország észak-nyugati belső felébe indított. 1943-at írunk, előttük soha senki nem lépett erre a földre, kivéve azokat, akik nap mint nap azon lépkednek, vagyis az indiánokat.

A kezdeti ellenérzés után barátság alakul ki a testvérek és a xingu-indiánok között, előbbiek egyenlő félként tisztelik az utóbbiakat, utóbbiak befogadják őket; közösen építenek például repülőgép-leszállópályát, ám amikor egy napon a fél falu meghal a fehér emberektől elkapott náthában, rádöbbennek mérhetetlen felelősségükre. Innentől kezdve egyetlen életcéljuk lesz, hogy kicsikarják az indiánok területéből egyre többet kiharapni szándékozó államtól az őslakosok törvényi védelmét. Az elképzelésük persze nem minden ponton cseng össze az államvezetés politikai és a gazdasági érdekeivel. És akkor innentől nem is árulok el többet, ha netán nem hozzák be Magyarországra a filmet, érdemes letölteni.

A sajttájon kiderült, hogy az ötlettel, hogy a három testvér még Brazíliában sem nagyon ismert sztoriját megfilmesítsék, Orlando Villas-Bôas fia kereste meg az Isten városának producerét, Fernando Meirelles-t. Ő erre megkérdezte Hamburgert, aki eleinte szkeptikus volt, plusz: "nem akartam semmi nemzeti vagy triviális dolgot csinálni, de a kutakodás után teljesen tűzbe jöttem".

Forgatás

És ebből lett ez a csodás film. Egyrészt ennyire szép képeket nem láttam mostanában moziban, másrészt a történet nem esik az esztétikum áldozatául: jó dinamikájú, izgalmas Stori, ami az említett rendezőt dicséri (2007-ben Hamburger a Berlinalén a versenyfilmek között indult Az év, amikor a szüleim nyaralni mentek című filmmel). Szuper továbbá a Xingu zenéje is, és ahogy néztem, meglehetősen hűek maradtak a három testvér történetéhez (róluk itt van még több infó).

A készítők szerint egyébként a történelem éppen ismétli önmagát, a legfőbb kérdés újra az, milyen és mekkora fejlődést akar Brazília (lásd pl. erdőírtások, a 2010-ben fejezett hatalmas gát ügye vagy a világ harmadik legnagyobb tervezett vízierőműve az Amazonas mentén, aminek Dilma elnők nemrég zöld utat adott, és ezzel 40 ezer indián lakóhelyét zúzná szét).

Érdekes különben, hogy a Xingu Nemzeti Park, amit az indiánok zavartalan életmódjának megőrzésére a testvérek létrehoztak, modell lett Latin-Amerikában, és később az egész világon.

(A címért én kérek elnézést, de lássuk be, kihagyhatatlan volt.)

Brazil baile funk-filmet vetítenek a Telep nevű helyen a hétkerben, a Madách Imre út 8-ban. A Favela On Blast című filmet a tervek szerint este fél 7-től vetítik, utána Ghetto Bazaar buli lesz fél 12-ig.

Íme a hivatalos meghívó: „Szeretettel meghívunk a negyedik, kéthetente hétfőn jelentkező madách téri filmharmónikusok audióvizuális pajtatáncára. a filmklub célja olyan zenekarok, zenei mozgalmak dokumentációjának ismertetése, amelyek az elmúlt időszak zenei életének mai napig meghatározó, stílusfüggetlen és megkerülhetetlen tényezői. egy generáció nőtt fel rajtuk, hatással voltak másokra akár tudtak róla, akár nem. ha akarták ha nem. a filmek előtt/után beszélgetés, zenemutogatás.”

A film 84 perces, amiről ezt írják a szervezők: „A Brazil gettók, a favelák zenéje, a baile funk / funk carioca az elmúlt 20 évben nemcsak saját hazájában vált népszerűvé, de a nemzetközi underground zenei körökben is igazi sikersztori. Ez indította Diplót, az amerikai dj / producert, hogy dokumentumfilmben dolgozza fel Rio utcáinak erőszakos, hedonista zenei szcénáját, a szupersztárok és a névtelen hősök történetét. A film szexről, szerelemről, nyomorról és büszkeségről mesél, olyan gyorsan és súlyosan, mint a város maga.”

Ha jól értem, az egyik szervező Pimenta Débora Rúbia (Brazil Kulturális Központ, capoeira oktató)

A férőhelyek száma limitált, ezért gondolom, érdemes németesen érkezni. INGYENES!

Velünk ellentétben a braziloknak egyre jobban megy a soruk, szépen növekszik a GDP-jük, tömegek kerülnek ki a mélyszegénységből, majd kicsattannak a friss energiáktól és életigenléstől. Gazdaságuk virágzik, és ez a rengeteg pozitívum szemlátomást vizuális kultúrájukra is kellemes hatással van. A 2016-os olimpiára készült országimázs filmjüket nem lehet elégszer megdicsérni, és ezt a viszkireklámot is azért választottam így az év végére, hogy lám, nem agyzsibbasztó, szájbarágó, a fogyasztót két lábon járó pénztárcának tekintő reklámokkal is lehet figyelmet felkelteni (azt persze nem tudom, utána mennyivel nőtt a viszkifogyasztás, de az talán mellékes is).

A videó amúgy azt a régi legendát dolgozza fel, miszerint élt az idők kezdetén Amerika déli részén egy óriás, a kevés óriások egyike. Vándorlásai során egyszer csak lefeküdt elmélkedni óriás-létén és eközben álomba merült. Olyan régóta aludt, hogy a teste és a behajlított térde heggyé vált, és benőtte a természet. A leleményes reklámfilm-készítők azt a pillanatot mutatják meg, amikor az óriás felébred, és ezzel Rio elveszti egyik legfőbb látványosságát, a Cukorsüveg-hegyet, mert a hegy felkel és elkezd bandukolni az Atlanti-óceánban. (Nem elhanyagolható a téma szimbolikus tartalma sem, hogy ugyebár egy ország felébred és hatalmas tömegével megindul.)

Haha, és milyen jó arc; 0.21-nél óvatosan leteszi a térde és a többi testrésze között drótkötélpályán haladó felvonóban ülőket a Copacabana fövenyére.

Íme egy remek és rövid dokumentumfilm a forró [ejtsd: fohó] nevű táncról, ami Brazília észak-keleti részéről származik, és már az egész hatalmas országban elterjedt.

Bár elsőre tök egyszerűnek tűnik a honi lagzikra emlékeztető kettőt jobbra-kettőt balra, tapasszuk össze az arcot és kövessük szakavatott táncpartnerünket táncstílus, valójában követhetetlen, főleg, ha egy májer táncpartnerrel hoz össze a sors. (Én kb. 8 éve próbálom évente átlagosan kétszer elsajátítani ezt a tényleg nem túl bonyolult táncot, de nem nagyon sikerül, pedig állítólag van mozgáskultúrám).
 
Az alig félórás dokumentumfilmet 2008-ban forgatta két újságíró, Adriana Caitano és Galton Sé, és a Forró Pé-de-Serra mozgalmat járják benne körül. A film bemutatja a forró népszerűvé válását, a hangszereket, a stíluson belüli ritmusokat és három nagy forró-fesztivált is (Rootstock (São Paulo), RioRoots (Rio) Festival Nacional de Forró de Itaúnas (ES)).

Nagy igazságok is elhangoznak benne, és mivel ezeket jobbára egyszerű formában közlik a megszólalók, Tarzan-portugál szinten lévőknek sem fog beletörni a bicskájuk.  Ha viszont angol szövegaláírást szeretne valaki, az is megoldható: „look for the “cc” caption button on the bottom of the video” - ezt mondja a videó. 

Még júniusban gyors egymásutánban megnéztem két olyan filmet, ami brazil vagy Brazíliáról szól, és normális esetben nem néztem volna meg egyiket sem, de mivel egy hétig hét öltéssel a számban feküdtem, a leszedált állapotba ez pont belefért.

Az egyik a Rio című 3D-s animációs madaras film, a másik a Budapeste. Közös bennük az, hogy brazil a rendezőjük, a madarasé a Jégkorszak-trilógiát is jegyző riói rendező, Carlos Saldanha, a másiknak Walter Carvalho.

A Rio című filmnek nagyon javára vált a rendező helyismerete (ami már a trailerből is feltűnt), elképesztő földrajzi pontossággal ábrázolja Riót (a tengerparti részt, a favelákat, a Santa Terezát, a Sambadromót, de még a sárkányrepülő-felszállót is, ami egy közkedvelt turista célpont, nemrég olvastam a fácsén, hogy egy ismerősömtől felszállás előtt ott loptak el valamit).

A karakterek is szuperek: például a brazil-jelkép tucanó madár, akinek kiemelkedő pillanata, amikor szorult helyzetben jön a híres num dá pra dá um jeitinho? dumával, amit kb. úgy lehetne lefordítani, hogy nem tudnánk megoldani okosba? (Oké, angolul láttam, csak gondolom, hogy ezt mondta.)

Évekkel ezelőtt Amszterdamban szilvesztereztünk egy vegyes brazil-holland-magyar-német társaságban. Nagyon jól szórakoztunk a brazil cimbiken, ahogy a hóban és jégen igyekeztek egyensúlyozni, és megállapítottuk, hogy a brazilok képtelenek hóban járni. Hát erre nem azzal kezdődik a film, hogy egy brazil csávó a hófödte Minnesotába utazik, és szerencsétlenkedve bukdácsolva beesik egy könyvesboltba? De.

Aztán hamar átvált Rióra a helyszín, ahol mindenféle bonyodalom jön. A favelákban ezúttal nem drogdealerek tanyáznak, hanem - a rájuk amúgy megszólalásig hasonlító - illegális madárkereskedők. Minden őrületesen tipikus, és bár a cselekmény tökéletesen kiszámítható, könnyed nyáresti mulatság annak, aki járt már Rióban / ismer pár brazilt, mert valószínűleg többször a térdét fogja csapkodni, és a képernyőre fog mutogatni, hogy hű, ez mennyire így van, mivel remek karikatúra ez a film!

A valósághoz való ilyesfajta ragaszkodás már nem mondható el Walter Carvalho Budapeste című filmjéről, ami a híres dalnok, Chico Buarque azonos című bestseller-könyve alapján készült. A film a könyv adaptációja, utóbbit több mint 20 országban adták ki (nálunk is, nem túl jó fordítással). A Budapeste Brazíliában 280 000 példányban kelt el, és több mint 70 hétig vezette a bestseller listát, Angliában bekerült a tíz legjobb 2004-ben kiadott könyv közé.

A könyv úgy született, hogy a szerző (akkor még) nem járt Budapesten, de ismerte és megfordította a Brazíliába emigrált magyar nyelvzseni, Rónai Pál történetét. A könyv még elviselhető olvasmány, a film viszont inkább elviselhetetlen. De nem a túlzott fikció miatt nem jó (sem a könyv, sem a film), hanem mert kínos dolgokat mutat Budapestről, a szereplők is kínosak - még Hámori Gabi a legkevésbé - és így aztán a végeredmény is kínos. Szimpla hülyeségek is vannak benne, pl. a riói reptéren a check innél magyarul beszél a hangosbemondó, de nem is vesztegetek rá több szót.

(Nagyon érdemes továbbolvasni!)