Izaura barátai

(A címért én kérek elnézést, de lássuk be, kihagyhatatlan volt.)

Brazil baile funk-filmet vetítenek a Telep nevű helyen a hétkerben, a Madách Imre út 8-ban. A Favela On Blast című filmet a tervek szerint este fél 7-től vetítik, utána Ghetto Bazaar buli lesz fél 12-ig.

Íme a hivatalos meghívó: „Szeretettel meghívunk a negyedik, kéthetente hétfőn jelentkező madách téri filmharmónikusok audióvizuális pajtatáncára. a filmklub célja olyan zenekarok, zenei mozgalmak dokumentációjának ismertetése, amelyek az elmúlt időszak zenei életének mai napig meghatározó, stílusfüggetlen és megkerülhetetlen tényezői. egy generáció nőtt fel rajtuk, hatással voltak másokra akár tudtak róla, akár nem. ha akarták ha nem. a filmek előtt/után beszélgetés, zenemutogatás.”

A film 84 perces, amiről ezt írják a szervezők: „A Brazil gettók, a favelák zenéje, a baile funk / funk carioca az elmúlt 20 évben nemcsak saját hazájában vált népszerűvé, de a nemzetközi underground zenei körökben is igazi sikersztori. Ez indította Diplót, az amerikai dj / producert, hogy dokumentumfilmben dolgozza fel Rio utcáinak erőszakos, hedonista zenei szcénáját, a szupersztárok és a névtelen hősök történetét. A film szexről, szerelemről, nyomorról és büszkeségről mesél, olyan gyorsan és súlyosan, mint a város maga.”

Ha jól értem, az egyik szervező Pimenta Débora Rúbia (Brazil Kulturális Központ, capoeira oktató)

A férőhelyek száma limitált, ezért gondolom, érdemes németesen érkezni. INGYENES!

A brazil hip-hop – és Sao Paolo - nagy ígérete a Criolo nevű zenekar. Egyesek szerint például benne van meg az erő, hogy ledöntse trónjáról Marcelo D2-t (D2-t viszonylag kalandos körülmények között mi is megtekintettünk tavaly ilyenkor Riótól nem messze, de a koncerthez vezető egzotikus élményt – részeg legénységgel kivilágítatlan hajóval koncertre menni olajfúró-torony, majd gyalogosan favela mellett - leszámítva nem volt annyira nagy szám.)

Ez a Criolo viszont remek, nem véletlenül méltatja egy csomó menő brazil blog. Az egyik szám melankolikus dallamokban és képekben azt járja körül, hogy Sao Paolóból sajnáltos módon eltűnt a szerelem és a szeretet, a graffitik is ordítanak (ha jól értem). Egyik tételmondata azért kellőképpen - értsd brazilosan - szentimentális, ami szerint nem kell meghalni azért, hogy lássuk Istent.

A másik klip még jobb: az öreg, kopottas, barátságos sarki fodrász és egy ismeretlen férfi évtizedes sötét titkáról szól a gyerek- majd felnőtt rapper szemszögéből. A minifilm-szerű klipben annyira komolyan veszik a történetmesélést, hogy miatta többször megtörik a zenét és a ritmust. Így is szuper, de még szuperebb lenne, ha kicsit kevesebb Nike-cipőt mutatnának. (És itt van egy reggae-s alkotás is, továbbiak pedig itt)

Nem brazilos brazil zenék-sorozatunk második részében hallgassuk meg az Insoniazinha című retró hangzású groovy dalocskát a riói Letuce zenekar előadásában, melynek tagjai Leticia Novaes és Lucas Vasconcellos valamint Fábio Lima és Thomas Harris. Itt a szám élőben egy ipanemai koncerten, melynek tanulsága szerint kitűnően feltalálja magát a csaj a színpadon.

Itt pedig egy másik pompás szürreális videóklip zebracsíkosra festett pónival, villódzó ágyjelenettel és mérleghintázó szmokingos férfival. A második lemezük már szinte kész.

Kicsit az agyamra mennek az olyan emberek, akik már eleve fitymáló arckifejezéssel teszik fel a „tényleg szereted a brazil zenéket?” kérdést. Ők általában azt hiszik, hogy brazil zene = MPB / brazil zene = szamba / brazil zene = Samba de Janeiro / brazil zene = élvetegen szenvelgő női hang (nagy seggel).

Ezért mostantól sorozatjelleggel néha kiposztolok egy-egy linket, ahol meg lehet tekinteni, milyen káprázatosan érdekes és az európai szofisztikált fülnek is kedvező – neadjisten rock (hoki) vagy indie zene – is létezik a Hatalmas Országban.

Itt van például rögtön ez a China, aminek a legbrazilosabb száma mondjuk pont ez az itt látható feel good Canção que não morre no ar, de a többi (amiket itt lehet meghallgatni) pont, hogy kicsit sem brazilosak a fenti értelemben. Ennek a szupercuki családi videóklipnek viszont nem tudtam ellenállni.

A híres MPB-dalnok, Zeca Baleiro dalba foglalta a Brazíliában használt anglicizmusokat, amelyekből két tanulságot lehet levonni: az angol eredetet nagyon sokszor leleplezi a szó végi "i" (Erről jutott eszembe az az anekdota, amit egy dán cimbinő mesélt, hogy amikor először járt Brazíliában, kérdezték tőle, hogy 'aztán szereted-e a hokit? mire ő: tessék? hát a hokit, mert mi azt nagyon szeretjük'. Kis időbe beletelt, mire rájött, hogy társalkodópartnere a zenei ízlését firtatja, és a rockra gondolt, amit rocknak írnak, de hokinak ejtenek).

A másik tanulság pedig nyilván az, hogy milyen sok angol szó került be a brazil köznyelvbe, aminek egy része a bizniszhez, másik része a shownizniszhez köthető. Rögtön itt van ugye a SHOW kifejezés, aminek jelentése menő, és sokszor jár párban a felfelé tartott mutatóujjal. A többi kiderül a tréfás szófejtő videóból.

Stevie Wonder néhány nappal ezelőtt (a hír szerzője van abban a luxushelyzetben, hogy elég ennyire mélyre mennie az időmegjelölésben) az éppen futó Rock in Rio nevű fesztivál alatt találkozott barátjával, Carlos Alberto Torres-szel (a brazil válogatott és sok más mellett a Botafogo egykori edzője). Gyorsan meg is kérdezte a kapitánytól, hogy nem vinné-e el a Botafogo egyik meccsére. (Az énekes 29-én lesz fesztiválheadliner, de már ott van a helyszínen. Amúgy itt az egyhetes fesztivál fellépőinek listája, elég menő, van benne pl. Red Hot Chilli Peppers.)

A Botafogo volt egyébként az első brazil csapat, amiről a vak énekes hallott. Azóta szereti a klubot és gyűjti a játékosokkal kapcsolatos történeteket, például olyan legendákról, mint Garrincha.

Egyelőre nyaral ill. a parlagfűvel hadakozik a blog, ezért kevesebb a kontent, úgyhogy a szeptemberi kezdésig hallgasson mindenki zenét. Itt van mindjárt Chico Buarque Construcao című száma, ami egy metaforikus utalásokban és nyelvi leleményekben gazdag dal a katonai diktatúra idejéből. A számot a Rolling Stone magazin minden idők harmadik legjobb brazil számának választotta, és benne van az 1001 szám, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz könyvben is - ez gondolom fontos azoknak, akik adnak a zenei újságok listamániájára.

Nagyon sok brazil jön az elkövetkezendő két hónapban 3 órán belül elérhető távolságba, íme egy kis gyűjtés.

Július 7-én életében először jön Budapestre Sergio Mendes, aki a RaM Colosseumban fog föllépni este fél 9-től. Jegyek 11-15 ezerért kaphatók.

Ugyanezen a napon Zamárdiban, a Balaton Soundon pörget Gui Boratto a Burn Arénában. Róla a BS oldala ezt írja: „Boratto 2009-ben az egyedüli brazil DJ volt, aki felkerült a DJ Magazine világ legjobb DJ-it felsoroló százas listájára.” Illetve: „az általa kikevert minimál és tech house anyagokban kevesebb szerepet kapnak a hagyományos dél-amerikai zenék, Boratto stílusa inkább Matias Aguayo profiljához áll közel.” A napijegy június 24-ig: 13 500 forint, azután úgyis elfogy.

Július 27-én, szerdán este 9-kor Mendes kor –és pályatársa, az itt a blogon kissé túlszerepeltetett Gilberto Gil lép fel zenekarával a VeszprémFesten. Az egykori kulturális miniszter nem annyira drága: 6000-8500 forintig terjedő belépőt kell csak fizetni a mesterért.

Veszprém annyira kitesz magáért, hogy a nyáron egy másik brazilt is megvendégel: Célia Marát az Utcazene Fesztiválon, aki egy kicsit azért kakukktojás, mert Bécsben él (oké, Mendes meg Amerikában) „ Valahol Manu Chao és Tom Zé között” – írta róla a La Republica, itt meg a fesztivál bőséges jellemzését lehet róla megtekinteni. Július 13-án, este 9-kor lép fel az Óváros téren, tavalyi emlékeim szerint több helyszín, így ez is ingyenes.

Bécs

Bécsbe is jönnek brazilok a nyáron: lesz egy egynapos brazil fesztivál június 24-én, aminek az a címe 1. Festival Da Musica Brasileira Em Vienna "Festival Conexao". A Reigen nevű klubban rendezik, a Hadikgasse 62-ben. Ez egy összművészeti mulatság, koncerteket
a Mundo Global és Besouro Preto ad (nekem ezek gyanúsan capoeira-zenekaroknak tűnnek), special guesttel kiegészülve, ők Alegre Correa és Radio Vira Mundo. A belépő 15 euró.

A napokban indult és július 17-ig tart a Jazz Fest Wien. Július 2-án itt is fellép Sergio Mendes, július 7-én pedig Fernanda Cunha jön a Tribute to Antonio Carlos Jobim című műsorral Fagner Wesley zongorista társaságában. Szintén a Reigen nevű klubban lépnek fel, a belépő 20 euró.

Órákig futtattam a nagyítómat a Sziget világzenei programja fölött, de szomorúan tapasztaltam, hogy Brazíliát mintha nem is sorolnák erre a földgolyóra a t. programszervezők. Igazából nem lepődtem meg, mivel az elmúlt öt évben nagyjából ugyanazok a nevek rotálódnak, és a programot csak az kavarja meg, amikor a Buena Vista személyzetében a kedves öreg tatusok elhalálozásábóél kifolyólag változások történnek. Nyilván túlzok, de akkor is.

Július 7-én életében először Budapesten lép fel Sergio Mendes, aki nem csak fantasztikus öltönyeiről ismert, hanem arról is, hogy nála senki sem adja elő szebben a Mas que nadát vagy a Pais tropicalt. Mostanában azért is aktuális, mert sokat dalol a Rio című filmben. Az interjúból nagyon sok érdekesség kiderül, egyebek mellett az is, hogy aki meg akarja örvendeztetni Budapesten, vigyen neki egy üveg tokajit!

Itt most egy kis részletet ragadtam ki, a többiért mindenképp érdemes átklikkolni a Quartra!

Egy korábban nekünk adott interjúban a szintén brazil Rita Ribeiro ugyanerről azt mondta, hogy egy dal nagyobb dolog, mint maga a szerzője. Onnantól, hogy megírta, a szerzőnek már nincs hatalma felette, mert a dal nem az övé, hanem mindenkié. Ez a brazil szemlélet?

Ez, pontosan. A dal, a dallam, a ritmus nem birtokolható, az mindannyiunké, mint a napfény. Brazília zenei hagyományának ereje és sokszínűsége ebből a szemléletből származik. De nézhetjük máshonnan is: az, hogy valaki jó dalszerző, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy jó előadó is. Ezek különböző képességek és a legjobb daloknak meg kell találniuk a legjobb előadókat. Nézzünk két példát: Antonio Carlos Jobim a legcsodálatosabb dalszerző volt, de közel sem ő volt a saját dalai legjobb előadója, a saját előadásában valószínűleg nem váltak volna ilyen híressé a dalai. Az ellenpélda lehet Frank Sinatra: ő fantasztikus előadó volt – például Jobim dalaié is, de dalszerzőnek semmilyen sem.

A klasszikus és dzsessz tanulmányok után mi fordította a pop felé?

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Rio de Janeiróban voltam fiatal zenész. Szerintem ez elég motiváció, bár a dzsessz még sokáig megmaradt mellette, Cannonball Adderleyvel is csináltam én lemezt. De Rióban annyira erős, annyira csodálatos volt a vonzása annak a korszaknak, a bossa nova hajnalának és annak a kivételes generációnak, amelynek a része lehettem, hogy ez beszippantott.

Itt egy újabb remek Gilberto Gil-dalocska, az április 12-i koncert előtt, ráadásul itt egyhúros gitár (aka berimbau) is játszik!