Rio de Janeiro tízmilliós város, de hogy pontosan mennyien lakják, azt a favelák miatt senki nem tudja megmondani. A favelákat nem egy egybefüggő területként kell elképzelni, hanem a rengeteg hegy miatt olyan foltokként, melyek szinte minden városrészben előfordulhatnak. Különösen ott, ahol emelkedni kezd a terep. Magyarországgal ellentétben ugyanis a brazil nagyvárosokban a gazdagok a sík részeken, a szegények a hegyeken élnek - ahol ha már a jólétet nem is, legalább a kiváló panorámát élvezhetik.

És akkor most gyorsan ellent is mondok magamnak, mert a szociális különbségek valamennyire azért megjelennek a földrajzi tagoltságban is: a jómódúak főleg a déli, óceánhoz küzeleső városrészben (Zona Sul), a szegények az északi, az óceántól távoli Zona Norte-ban élnek. A kettőt akár két óra buszút is elválaszthatja egymástól, amit legutóbbi látogatásom során többször is megtettem: egy hetet laktam északon, egy hetet délen. Lássuk a különbségeket.

A képet az egy vonalból álló riói metróban készítettem tavaly

Az óceánparton lakó ismerőseim rendre ki szokták jelenteni, hogy semmi baj nincs az északi városrészekkel, de Rióban azért MINDEN délen történik. Az egyetlen valódi gond szerintük az északkal az, hogy irtózatosan messze van a praia, azaz a strand.

Az északiak ezzel szemben azt hangoztatják, hogy ha Brazília IGAZI életét akarom látni, azt bizony nem a Zona Sulban fogom, hanem csakis északon és a külvárosokban. Ezt nem tudom megítélni, a műanyagvilág hangulatú Barra da Tijucán és a szomszédságában lévő Recreión kívül nekem minden városrész valódinak tűnt. Oké, annyiban legyen igazuk az északiaknak, hogy a Zona Sulban idénre teljesen elharapódzott az okostelefon-mánia: voltam olyan kisebb buliban, aminek egy pontján rajtam kívül mindenki a telefonját nyomkodta. Remélem, átmeneti hóbort.

Közbiztonság: északon még mindig parázom kicsit sötétedés után, az óceánhoz közel eső városrészekben viszont már egyáltalán nem.

A déli városrészekben a legtöbb lakóépület portáján 24 órás portaszolgálat van, ezzel szemben északon, ahol laktunk - még nem a favelában, de elég közel hozzá -, a házinéni sosem zárta a kertkaput, de gyakran még a házajtót sem. Nem úgy tűnt, mintha bárkitől is tartott volna.

A déli Rióban beszélni kezd hozzám a lift miután beszállok: a napszaknak megfelelően köszönt, közli, hányadikon vagyok, elmondja, milyen az aktuális időjárás, tájékoztat a pontos időről és azt is elmondja, hogy lefelé fogunk menni. Északon jó, ha egy háznak minden ablaka megvan - a mienkből például hiányzott egy kis darab, ami miatt éjszakánként fáztunk kicsit a 18 fokos télben.

Árusok a buszokon: a délről észak felé száguldó buszokra csomószor pattannak fel édességárusok, akik egy nagy, a kapaszkodóra akasztható kampón hordják a cukorkáikat és ordítva próbálják rávenni a busz utasait a vásárlásra. Nem is sikertelenül: egyszer a mellettem ülő nő három zacskó karamellás édességet vett hazafelé.

A biciklisek: az északi városrészben csomószor tekernek szembe a forgalommal tetszőleges oldalon a bringások. A déliben is láttam ilyet, de jóval kevesebbet. Ez a riói forgalomban valódi extrémsportnak számít.

Árak: ebben egyértelműen észak a győztes. Legalább tíz százalékkal olcsóbb minden: míg a Copacabanán pl. 4 real egy kókuszdió, addig másél órával odébb csak 3. Északon tizenkét realért (kb. 1300 HUF) vettem egy csokor mini banánt, három almát, egy fél nagy papaját, három mandarint, egy mangót, egy mamaót és egy frissen kiöntött kókuszlevet. Ennyi pénzért feleennyi gyümölcsöt tudtam volna venni délen.

Én egyébként kiválóan éreztem magam északon és délen is, és rengeteg kedves emberrel találkoztam mindkét városrészben (korábban is, nemcsak most). Legfeljebb csak egy különbséget tudok mondani: délen kicsit gyorsabban találtam közös témákat az emberekkel, aminek az okai valószínűleg abban keresendők, hogy egyrészt ugyanaz a szubkultúra, másrészt a középosztály fogyasztói szokásai - könyvek, filmek, zenék, lakberendezés, gasztronómia, élvezeti cikkek, ruházkodás, sajtó - a világon mindenütt elég hasonlók. Ahogy tavaly Egyhúrosgitárral megállapítottuk, a nyelv és a tízezer kilométeres távolság ellenére sokkal több közös van bennünk, és a Copacabanán élő barátainkban, mint egy eldugott szabolcsi településen élő hatvanéves magyar férfival.


A fél papaját a fotózás idejére már megettem, a csillaggyümölcsöket viszont nem én vettem, csak vendégszerepelnek a képen kizárólag Giuseppe Arcimboldo kedvéért ->


akit e páratlan művészeti projekt keretében idéztünk meg (a könnycsepp a mandarin levele)