Izaura barátai

Péntek este fél 8-tól Budapesten, a Toldi mozi nagytermében látható a Bay Of All Saints című amerikai-brazil dokumentumfilm. A filmet hat éven át forgatta Annie Eastman rendező három anyáról, akik egyedül nevelik gyerekeiket egy bahiai vízi favelában. Amikor a helyi kormányzat fel akarja számolni a szegénynegyedet, hirtelen szembe kell nézniük a hajléktalanság veszélyével. A film a Ha érteni akarod a világot-filmfesztiválon látható 500 forintos belépőjegyért.

Még nem láttam, de aki igen, az azt írja róla, hogy megindító történet a három nő harcáról a kilátástalanság ellen. (Alább a trailer, ez pedig itt a film linkje.)

A trailert végigkíséri a berimbau nevű capoeirás hangszer hangja, amiről kiderült, hogy nem véletlen, mivel a rendezőnő capoeirázik. Itt egy beszélgetés a filmrendezővel, sok filmrészlettel.

Itt pedig a filmfesztivál programja.

Majdnem egyórás dokumentumfilm került fel két hete a youtube-ra Mestre Pastinháról, aki a capoeira autentikusabbnak tartott ágának, az angolának az ősatyja (a másik ágat regionalnak hívják).

Fantasztikus dokumentumfilm, amiben egyebek mellett megszólal Jorge Amado író, aki nagy barátja volt M. Pastinhának illetve két legismertebb tanítványa, Mestre Joao Pequeno (aki majdnem egy évvel ezelőtt hunyt el) ill. Mestre Joao Grande is, aki hamarosan jön Európába. Csodás képek, remek gondolatok; illetve a legendás mester története, aki vakon és teljes nélkülözésben halt meg 1981 novemberében Bahiában. A filmben számos régi felvétel és interjú, illetve pár szívszorító kép élete utolsó időszakából.

Kép Mestre Pastinháról játék közben

Annak ellenére, hogy az elmúlt tíz évben elég sokat foglalkoztam a capoeirával és végülis Brazília iránti érdeklődésemet is ez hozta, itt, a blogon igyekszem csak nagyon indokolt esetben szerepeltetni a témát. A jelenlegi eset az, mert múlt pénteken 93 éves korában meghalt Mestre João Pequeno, aki addig a capoeira egyik élő legendája volt. Valódi neve João Pereira dos Santos, Bahia fővárosában, Salvadorban élt, és amikor februárban ott voltunk, mesélték, hogy nagyon ritkán, de azért előfordul, hogy beáll capoeirázni (úgy volt, hogy el is látogatunk a tanítványainak valamelyik rodájára, de aztán valahogy elsodortak minket az események).

Joao Pequeno azért is volt legendás capoeirista, mert a capoeira lassabb - és sokak által Az autentikusnak tartott - capoeira angola művelője volt, egyenesen Mestre Pastinha tanítványa. Rá mai szóhasználattal azt mondanánk, hogy ő volt a stílus nagymestere (a világon jobban elterjedt másik stílusé, a gyors regional atyja pedig Mestre Bimba volt). Pastinhának két kiemelkedő tanítványa volt: Joao Pequeno és Joao Grande. Utóbbi jelenleg New Yorkban él és még mindig tart órákat.

Joao Pequeno december 27-én lett volna 94 éves, 1933 óta capoeirázik, amit az ugyancsak bahiai Alagoinhas nevű helyen kezdett tanulni, a linkben látható videó tanulsága szerint egy cukornádültetvényen, ahol dolgozott. 25 évesen költözött Salvadorba, ahol csatlakozott Pastinha angola-klubjához, 2003-ban pedig megkapta a tiszteletbeli doktori címet az Uberlandia egyetemen és Lula elnök is kitüntette a kultúra terjesztéséért. 

Itt látható a temetéséről és a csoportjáról készült videó, a fenti pedig a két legenda játéka 1968-ban Salvadorban. A ferde partszakasz szemlátomást egyáltalán nem ingatta meg az egyensúlyukat.

Megint egy olyan fotóssal csináltam interjút, aki volt Brazíliában, ráadásula bahiai kormány felkérésére fotózta a karnevált, miközben Gilberto Gillel (már megint ő) cigizett ugyanazon a karneváli teherautón. Itt egy részlet, a teljes cikk meg itt.

"Végig fotósként dolgoztam, és mindenhol, ahova mentem, rendeztem egy kiállítást. Paraguayban az Amnesty Internationalnak dolgoztam, Bahiában pedig a 2002-es karnevál idején a helyi kormánytól kaptam munkát. Ekkor a bahiai zene nagy alakjait fotóztam, amilyen Daniela Mercury, Ivete Sangalo vagy Gilberto Gil. Utóbbi nem sokkal később lett Brazília kulturális minisztere. Nagyon fiatal voltam, és ezek az emberek olyan távol voltak a mindennapjaimtól, csak a nevüket ismertem meg néhány számukat. Aztán hirtelen ott találtam magam egy karneváli teherautón Gilberto Gil mellett, aki cigivel kínált, miközben a karneváli tömeggel vonultunk át a városon. Az biztos, hogy már ott gyűjtöttem egy életre elegendő sztorit." (nevet).

Figyelemreméltó fotókiállítás látható még szinte egész júniusban a Mai Manó Házban Molnár Zoltán: Brazil Napló, 2008 címmel. Ahogy korábban itt is szó volt róla, a magyar fotográfus Bahia államban (az Itaparica nevű szigeten és Salvadorban) valamint Rio de Janeiróban és Belémben járt ösztöndíjjal 2008-ban. A nyolc hetes időtartam alatt végig fényképezett, fő témája az emberek és a víz kapcsolata illetve a favelákban élő gyerekek voltak. Mindezek jelennek meg a fekete-fehér képeken.

Molnár Zoltán fotográfussal az egyik rádió készített egy részletes interjút, ami itt meghallgatható, én csak pár apróbb kérdést tettem fel neki emailben olyan dolgokról, amikről úgy gondoltam, hogy a rádióadásban nem kaptam rájuk választ.

Amúgy mindenképp érdemes megnézni a kiállítást, további infó itt olvasható róla.

(Az összes fotó Molnár Zoltán tulajdona)

Miért fekete-fehérre fotóztál egy ennyire színes országot?
A fekete-fehéret jobban szeretem, mint a színes fotográfiákat.A rádióinterjúban említetted, hogy nagyon sokféle embert láttál az utcákon, míg a fotóidon főleg afro-amerikaiak szerepelnek. Miért éppen őket választottad témádul?
Fotográfiai szempontok vezéreltek a leginkább. Új kihívást jelentett számomra az afro-amerikai emberek vizuális megjelenítése. Próbáltam a megfelelő fehér és fekete folthatásokat megtalálni egy kompozíción belül. Azért volt különleges számomra, mert fordítva kellett gondolkodnom.

Az egyik témád a víz és az ember volt - ezt ki is állítottad Itaparicán. Mi volt a másik téma?
A favelákban élő gyerekek.

Hogyan fogadták az itaparicaiak a képeidet? Hagytál ott nekik fotókat?
Igen kaptak képeket. Hasonlóan, mint egy antroplógus, én is használtam a polaroid nyersanyagot, amit azért vittem magammal, hogy ott hagyjam a képet ajándékba annak, akit lefényképeztem. Ennek nagyon örültek. Nekem pedig sokat segített abban, hogy elfogadjanak. Volt a falu könyvtárában egy kiállítás, amit sokan látogattak.

(A következő oldalon további remek fotók láthatók és az interjú is folytatódik!)

Hónapok óta késsel és fegyverekkel támadnak a diákokra Salvadorban, Bahia fővárosában. Gyakran csak egy mobiltelefont vagy egy pár tornacipőt rabolnak, de folyamatosan rettegésben tartják a diákokat a Spiegel jó nagy cikke szerint. A támadók a szomszédos favelából jönnek - gyakran biciklivel - és szó szerint bármire képesek, ezért most az Universidade Federal da Bahia nevű salvadori egyetem a világ egyik legveszélyesebb felsőoktatási intézménye.

Pontos számok egyelőre nincsenek, de az egyetem vezetése szerint több mint száz ilyen eset fordult elő az elmúlt fél évben. A kampusz ugyanakkor paradicsomi: az 50 hektáros területet félig dzsungel borítja, majmok lógnak a fákról és érett mangók potyognak az egyetemisták ölébe - éppen ideális a gyors elrejtőzésre is.

Balra az egyetem, jobbra a favela (A képet a Spiegel adta kölcsön)

Az egyetem egyelőre nem tudja, hogyan reagáljon a rendszeres támadásokra, az egyik történelemprofesszor mindenesetre inkább a saját otthonába helyezte át a szemináriumokat, miután az egyik tanítványát fényes nappal megtámadták, elverték és kirabolták. (A teljes Stori németül a fent belinkelt cikkben olvasható.)

Szomorú halálesetről fogunk most beszámolni. Bizonyára mindenki emlékszik a nagy bahiai szuperslágerre, a "Minha mulher não deixa, não" című dalra (aki nem, olvassa el itt). Nos a Nótát jegyző Reginho nevű énekes basszusgitárosa, Lenine Castro dos Santos Filho egy buszbalesetben életét vesztette a bahiai Jeremoabo közelében csütörtökön.

A számból egyébként hatalmas internetes mém, sőt, népmozgalom lett, itt van néhány példa arra, mennyire megihlette a brazil népet, és új táncstílust is útjára indított.

(S. Andinak köszönet, hogy felhívta a figyelmemet a szomorú hírre!)

Tudtam, hogy Bahiat tartjak a capoeira bolcsojenek, reszben ezert is erdekelt elegge, de az meg sem fordult a fejemben, hogy a turizmus egy jelentos resze is a capoeirara epul. A repterrol a foutra kanyarodva rogton egy CSONAKBAN UTAZO BERIMBAO (!) (a capoeira legfontosabb es egyben szimbolumma valt hangszere) oriasi szobra fogadott minket.

Salvador belvarosaban hatalmas mennyisegben es variacioban arulnak capoeiras motivumokkal diszitett termekeket: polokat, strandlepedoket, szatyrokat, csempeket, kulcstartokat stb. stb. Berimbaot is minden sarkon lehet kapni, gyerek es felnottmeretben, kulonbozo szinekben, eleve felhuzva, ami egyebkent kimondottan rosszat tesz a hangszernek. A foteren es a kornyeken allandoan megy valami capoeiras turistacsalogato tevekenyseg (azon belul is foleg autentikusnak tartott angolas, Bahiaban ugyanis szinte csak angolas csoportok vannak). A legviccesebb dolog amit lattunk, amikor egy nagydarab szoke amerikai csavo fotozkodott egy capoeiras arccal, utobbi vigyorogva helyezte a vallara a labat - es huzta le nyilvan egy-ket reaissal.

Hegyekben allo capoeiras szuvenir (aka egyhuros gitar) Salvador belvarosaban

A donto bizonyitekba a repteren botlottunk, ahol a varostol bucsuzva barki lefotozkodhatott Bahia-sztajlban: a nok a baianakent, azaz a bahiai nok boseges feher viseleteben, a ferfiak capoerirasnak oltozve. Ime az eredmeny (eskuszom, hogy gyerekkorom ota most csinaltam ilyet eloszor, de ennek egyszeruen nem tudtunk ellenallni):

Bahiaban minden kapualjbol a Quero nao, posso nao cimu megaslager andalito taktusai szolnak, es ha mar porgetik, akkor ketszer-haromszor egymas utan. Termeszetesen a masodik hallas utan mi is addig dudorasztuk, hogy "quero nao, posso nao... tam-tatatam-tatatam", mig mar szinte fajt.

A szam egy kinzo tarsadalmi problemat, a szigoru feleseg altal otthonmarasztalt ferfiember keserveit enekli meg, ami ugy latszik, kizarolag a baianok (bahiaiak) sorscsapasa lehet, mivel a notaval mas videkeken eddig meg nem talalkoztunk. Jellemzo, hogy a YouTube hemzseg az amator videoklipektol, melyekben a vicces bahiai ferfinepseg fantasztikusabbnal fantasztikusabb kepi megoldasokkal jatszik a felelgetos szoveg ala. Mi is egy ilyet valasztottunk a magyar kozonseg szorakoztatasara.

(UPDATE: most tudtuk meg, hogy a brazil Big Brother aktualis reszenek lakoi allandoan ezt a dalocskat eneklik.)

A szoba egyik ablakabol egy bananfara, a masikbol egy mangofara lehet latni, es epp az iment mutogatta vegig a folyamatosan kedves hazineni, hogy meg milyen gyumolcsfak vannak a kertben. A mangot, a kokuszpalmat es a kesudiot ertettem, a tobbi kb. otrol fogalmam sincs, mi. Annyit meg hozzatett, hogy mindegyiket meg lehet enni, de meg nem ertek be, kiveve a mangot, annak ugyanis epp most van szezonja.

Itt lathato a csodas taj, ahol az apaly-dagaly jelenseg kikezdte szegeny palmafak gyokeret

Mindezt mar Salvadortol 200 kilometerre delre, de meg Bahia allamban tudtuk meg, ahova tegnap erkeztunk Itaparica szigeterol. Azert eppen ide jottunk, mert 4 brazil cimbibol 4 ezt a Marau terseget ajanlotta, amikor megkerdeztuk, hova menjunk Bahiaban. Kb. ot tuti helyet soroltak fel a tersegen belul, mi vegul Barra Grandet valasztottuk es az erkezes utan azonnal megertettuk, hogy igen helyesen: olyan tajba hozott minket a hajo (elotte a busz), amelynek fotojaval a nyolcvanas evekben a panel-nappalik falat diszitettek nagy eloszeretettel. Palmafak, kristalytiszta viz (nagy valtas a lelakott Itaparica utan), kolibrik, papagajok, elkepeszto viragorgia, nagyon kedves emberek stb stb.

(Az idillt megbomlaszto fordulatok a kovetkezo oldalra klikkolva!)