Július 7-én életében először Budapesten lép fel Sergio Mendes, aki nem csak fantasztikus öltönyeiről ismert, hanem arról is, hogy nála senki sem adja elő szebben a Mas que nadát vagy a Pais tropicalt. Mostanában azért is aktuális, mert sokat dalol a Rio című filmben. Az interjúból nagyon sok érdekesség kiderül, egyebek mellett az is, hogy aki meg akarja örvendeztetni Budapesten, vigyen neki egy üveg tokajit!
Itt most egy kis részletet ragadtam ki, a többiért mindenképp érdemes átklikkolni a Quartra!
Egy korábban nekünk adott interjúban a szintén brazil Rita Ribeiro ugyanerről azt mondta, hogy egy dal nagyobb dolog, mint maga a szerzője. Onnantól, hogy megírta, a szerzőnek már nincs hatalma felette, mert a dal nem az övé, hanem mindenkié. Ez a brazil szemlélet?
Ez, pontosan. A dal, a dallam, a ritmus nem birtokolható, az mindannyiunké, mint a napfény. Brazília zenei hagyományának ereje és sokszínűsége ebből a szemléletből származik. De nézhetjük máshonnan is: az, hogy valaki jó dalszerző, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy jó előadó is. Ezek különböző képességek és a legjobb daloknak meg kell találniuk a legjobb előadókat. Nézzünk két példát: Antonio Carlos Jobim a legcsodálatosabb dalszerző volt, de közel sem ő volt a saját dalai legjobb előadója, a saját előadásában valószínűleg nem váltak volna ilyen híressé a dalai. Az ellenpélda lehet Frank Sinatra: ő fantasztikus előadó volt – például Jobim dalaié is, de dalszerzőnek semmilyen sem.
A klasszikus és dzsessz tanulmányok után mi fordította a pop felé?
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Rio de Janeiróban voltam fiatal zenész. Szerintem ez elég motiváció, bár a dzsessz még sokáig megmaradt mellette, Cannonball Adderleyvel is csináltam én lemezt. De Rióban annyira erős, annyira csodálatos volt a vonzása annak a korszaknak, a bossa nova hajnalának és annak a kivételes generációnak, amelynek a része lehettem, hogy ez beszippantott.
A művész fehérben, fehér nőkkel
A művész homokszínűben
A művész kékben
Utolsó kommentek