Ma végre véget ér a karnevál, és eltűnik a rengeteg páváskodó csillivilli kép a fotóügynökségek oldaláról. A karneválnak erről a Sambadromban / stadionokban vonulgatós, szambaiskolás-versengős részéről dirket nem írok, mert igazi turistás és unalmas cucc (mennyire lehet izgalmas 35 fokban üldögélni 10 órán át egy lelátón több tízezer forintnak megfelelő reálért és az egyik elvonuló iskolát bámulni a másik után? Hát megmondom: semennyire!). Az igazi népünnepély bloco-król viszont - ahogy ígértem is - hamarosan  jön egy élményposzt!

Úgyhogy inkább megírok egy HIHETETLEN storit, ami pár hete velünk történt.

Az egyik februári hétköznapon éppen a több mint 4 kilométer hosszú Copacabana hullámaiban ugráltam, amikor egyszer csak azt hallom, hogy a szomszédos hullámokból valaki a nevemet kiabálja. Kizárt, tuti rosszul hallok – gondoltam nem teljesen megalapozatlanul -, aztán csak oldalra pillantottam, és mit látok? Ott ugrál egy izlandi ismerősöm, akit még a budapesti dzsungelharc-klubban ismertem meg, tőle fél méterrel odébb meg a dán barátnője, akit ugyanonnan ismerek.


Ebben a magasságban volt a hullám, ami összesodort minket

Oké, hogy a 12 milliós Rióban az ott lakók szerint minden lényeges dolog a Zona Sulban, azaz a déli városrészben történik, és a turisták által is ez a leglátogatottabb városrész, de az ilyen összefutás matematikai esélye elenyésző (sztem legalább kétszáz nulla van a 0, után, mire jön egy egyes). A hihetetlen Storit fotóval dokumentáltuk - amit ide most nem teszek fel -, miután kimásztunk a hullámokból. A hullámokban ugyanis rájöttünk, hogy lehetetlen úgy beszélgetni, hogy félperces ritmusokba az ember szájába zúdul egy csomó sósvíz. Az izlandi lány blogjából amúgy itt van pár első riói benyomása angolul, aminek – nem minden -, de a legtöbb pontjával egyetértek (Valamiért nem tudom rálinkelni a szóra, úgyhogy itt: http://inamyasin.blogspot.com/2011/02/learning-through-experiance.html). Azt tervezik, hogy mennek az Amazonas vidékére is, úgyhogy érdemes néha ráklikkolni a blogjára.